Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. november) 8. szám, 469–516. p.

Hazaért ismét, mint harminc év óta mindennap. Megáll a kapu előtt, meghúzza a csengőt, és vár. Bágyadtan a kapufélfához dől, és érzi, hogy halvány, de visszás boldogságérzet önti el. Jólesőn pihen, mint mindig délben a kapu előtt. Szereti ezt a kis várást, mert kissé izgató, és… reménnyel teli. Miért?… Elszégyelli magát: az ebéd! Éhes és örül, hogy nemsokára jó étvággyal eszik a családja harmonikus körében. Csendesen gőzölög a leves, csörögnek a villák és kések. Felüdít a sült finom illata, a pohárban hűvösen csillog a kristálytiszta víz, amit vasárnaponként tömör aromás vörösbor vált fel. Mindezt már méhében hordja a kapu előtti egyperces várakozás.

Mégis most nem tud igazán pihenni. Szédül, agya zavaros, öntudata kissé elhomályosodik, szorongás fogja el. Halványan érzi, hogy nem meri kutatni okát, mert akkor bizonyosan valami nagy csapás fekete zászlaja futna fel öntudata homlokzatára. Fáradtan néz az utca mélyébe. Merev képet lát: az utca túlsó során két régi ház között gyümölcsös kert, nagy diófák ráhajlanak az utcai falra. Sárga rózsavessző és feketezöld borostány fut a falra. Ez a kép, ez a fanyar mosoly tekintett le rá naponta, ez jelentette az örök változatlant. Ahogy délben megpihent a kapu előtt, mintha egy rámátlan festménybe állt volna be. Éppen úgy változatlan, mint az ő csendes élete volt. Harminc év alatt, amióta a hivatalba jár, az egész világon óriásit fordult az idő kereke. Autó, repülőgép, rádió, satöbbi, satöbbi – meg a világháború. De ebbe a kis világba semmi se hatolt be a történelmi világeseményekből. Csak az újság csúszott be mindennap a kapu alatt, és orvul hozta a nagy lármás szenzációkat, barikádharcokat, forradalmakat… De ő az első lapokat átfordította, és megállapodott a személyi híreknél, meg a regénynél… Csendes, szürke, agyonunott, de mégis… szép világ volt ez a kép, ami itt áll előtte harminc év óta. Nem tudja, mi fáj most azon, hogy élete néma tanúját nézi, csak érzi, hogy valamitől fél, szorong…

Na végre, csoszog már a cselédlány, kaput nyit. Morcos, ingerült arccal, pedig mindig nagyon rendes, vidám lány volt. Tisztességes köszönés helyett csak mormog, mi van vele? Borzongás szalad végig rajta, szinte a vérkeringése is megakad. Persze, nem kapott fizetést már egy hónapja. Hirtelen reátör a rém, amely már eddig is ott leskelődött mellette. Újra ke[487]mény, jeges öntudatra ébred. Felmondtak neki, és elbocsátották. Harminc évi szolgálat után. Hát lehetséges ez? Hogyne, ma már minden megeshet. A vállalat süllyedő hajó, és ő volt az első teher a harminc éves hűséges múltjával, amit kidobtak. Hideg izzadtság ül ki a homlokára, most is azt a szélütöttséget érzi, mint amikor először meghallotta.

Szédül, keserű mámort érez, ahogy a lakása küszöbét átlépi. Itt még minden a régi… Hogy mondja meg a feleségének? Igaz, derék, erélyes asszony, aki mindig okos számítással fogta a háztartás gyeplőjét, de érzékeny szegény… Mi lesz, ha megtudja… belebetegszik, az izgalom megöli…

Felveszi házikabátját, megmossa kezét, ebédhez ül. Minden szokásszerű. A felesége barázdás és nagyon anyásra formátlanodott arca, a lány elszürkült vizeskék tekintete és kopott hangja és a fia lesoványodott unott arca. A megterített fehér asztal is. Úgy áll a szoba közepén, mint házi oltár, ahova a család mindennap áldozni jár. Ezt is észreveszi most. Meg azt, hogy a kristályosan tiszta aranysárga húsleves úgy párolog a fehér porcelánokban, mintha minden családtag előtt áldozati kehelyből tömjén és ámbraillat szállna felfelé. Mint tegnap, tegnapelőtt és azelőtt mindig… De ezután?… Ismét szívébe hasít az elbocsátás emlékezése. – Meg kellene mondani… Nem, nem bontom meg ezt a boldog családi harmóniát. Csak még ez az egy ebéd múljon el, mint a többi. Hadd élje még egyszer át, mielőtt örökre eltűnne ez a bensőséges családi áldozás, amely máris csak eleven emléke az elszállt boldog harminc esztendőnek.

Ismét könnyű szédület csapja meg arcát. Nézi a leves gyenge gőzét, és belemereng. Száll, száll a gondolataival hátra, egész lénye visszaesik az időbe két-három évtizeddel, mintha mámorban lenne. Előtte a felesége tornyos frizurában, naptól védett üde arccal. Karcsú alakja méltóságteljes hosszú ruhában. Az anyja is ott van, ősz, sovány úriasszony. A lánya pólyában, drága csöppség. Nyári aranysugarak tűznek be a hűvös szobába. A forró leves gőzölög.

A felesége megszólal, és ezzel visszarántja a jelenbe. Nézi a feleségét: öreg. A lányát: az is öreg lesz már néhány év múlva, ha ráborul a vénylányság vigasztalansága. A fia: kissé borostás, erélyes vonású fiatal arc, homlokán már barázdák. A lánya huszonnyolc éves, gépírónő, állástalan. Férjhez menne, ha…

Beszélgetnek jelentéktelen dolgokról. A fiú lassan rátér a saját nagy ügyére. Jó muzsikus a gyerek. Most még névleg diák, jogász, de se pénze, se kedve hozzá. Minek, úgyis annyi a diplomás fiatalember, és azoknak sem jut kenyér. Két évvel ezelőtt egy kis zenekarban játszott, ott keresett néhány százast. De onnan hamar kiesett, és azóta… Azóta rengeteget tervezget. Most is egy új zenekarról beszél. Most alakul egy [488] zenekar vállalkozó kedvű kitűnő fiatal muzsikusokból. Ő lenne a szaxofonos, de… nincs szaxofonja…

Szaxofon… A fia úgy ejti ki ezt a szót, mintha végtelenül kedves, és elérhetetlen lenne. Szaxofon… Visszataszítónak tűnik fel ez a szó, mint valamikor a megtanulhatatlan görög nevek általában. Még nem is látott ilyen zeneszerszámot… Eddig homályosan úgy élt öntudatában, hogy a buja néger jazz egyik artikulátlan, bűnre csábító hangú szerszáma. Bizonyosan melódiátlanul sziszeg, vijjog… – Ha egy szaxofonom lenne, mondja a fiú, jövő előtt állnék. Itt a városban végigmuzsikálnánk az őszi és téli szezont, a nyáron pedig elmennénk egy tengerparti fürdőhelyre. Ott lehet szépen keresni. Az egészségemnek sem ártana a fürdőhely. Magukat is segíthetném. De ha nincs szaxofon, akkor hiába.

Halk baritonnal beszél. Szemeit a tányérra süti, de sűrűn apjára pislog. – Volna éppen kéznél egy olcsó szaxofon. Mindössze négyezer dinárba kerül, és ami a fő, hosszú lejáratú részletre kapná. Havonta háromszáz dinár lenne. Neki persze pénze nincs, de úgy gondolta…

Itt elhallgat, és a fogát kezdi piszkálni. Az apa érzi, hogy most ő lenne a soron. Jól van fiam, hát ha annyira kell, majd csak kiszorítom a részleteket… – Ránéz a feleségére, fájdalmas megértő mosoly a válasz. Tehát az anyját már meggyúrta a fiú. Istenem, micsoda hatalmas energiával tehette, hogy az anyjával az utolsó tizedparáig beosztott és ezer fontos dologra nem telő fizetésből háromszáz dinárt megígértetett…

Igaz, a legfontosabb a fia egzisztenciája – ma már azt a dolgot a szaxofonnal egzisztenciának nevezik… De… hiszen elbocsátották… Háromszáz dináros részletek! Jó ha száraz kenyérre lesz. Meg kellene mondani, de nem tudja kiadni magából, mintha egész keresztet szenvedő önmagát kitárná azzal, hogy íme, itt vagyok a harmincéves múltammal kifacsarva és eldobva. Száraz a torka.

A fiú reménytelen pillantást vet az apjára, és újra rákezdi a dolgot. Puhítja az apját, de már csak a hamu alatt parázsló reménnyel. Kisvártatva az anyja is beleszól: – Mégis meg kellene próbálni, hogy részletre megvegyük. Aztán a Laci is kereshetne. Laci: – Ez szerencsém lenne, ami csak egyszer jelentkezik, nem szabad elszalasztani. Az anyja: – Legalább a Lacit elhelyeznénk, aztán könnyebb lenne Ellát is révbe vinni. – A lány fájdalmasan mosolyog. Férjhezmenés vagy állás! Már huszonnyolc éves. Még nem öreg, de már a vénlányság kapuja előtt áll. – Meg kellene mondani, ne erőlködjenek. Ne pazarolják azt a kevés optimizmusukat arra, hogy őt tűzbe hozzák. De akarata ernyedt. Hagyja, had csobogjon körülötte a kérés szapora patakja. Nem szikla ő, amelyet alá kell mosni, hanem omló földtömeg, amely ellenállás nélkül engedi maga felett átzúgni az egész világ tengereit. [489]

A patakból zúgó folyam lesz, a fiú és anyja egyre hangosabb a rábeszélésben. Aztán hirtelen apály. Az anya kifárad, a fiú elkeseredésében megnémul. Arcán kemény ráncok vetülnek. Hideg, ellenséges pillantást vet az apjára, aki szótlanul, megértés nélkül ül az asztalfőn. Most gyűlöli indulatos fellobbanással, mert az öreg makacs hallgatását kispolgári rövidlátásnak tartja. – Persze attól fél az öreg, hogy néhány hónapig az egész családnak egy fokkal összébb kellene húzni a nadrágszíjat, de arra nem gondol, hogy ebből az áldozatból ígéretes jövő fakad! Minden remény és életenergia gyűlöletté válik a fiúban. Fagyos pillantása találkozik az öregével. Az apa megrettenve kapja el tekintetét. Szívébe szúrás áll. Soha ilyennek nem látta fia tekintetét. Mintha keresztül akarná döfni őt… aki az útjában áll… a boldogulásban, bizonyosan ezt gondolja…

Az anya ismét megszólal, már nem rábeszél, hanem perel az urára. Szidja, hogy miért nem akar sohasem rá hallgatni, „mert látod, ha rám hallgattál volna mindig, akkor ma már nem így állnánk, mint ma”. Persze utólag mindig könnyű megállapítani, hogyan kellett volna cselekedni. Nem felel, nem védekezik, bár a felesége minden szava ostorcsapásként hull rá… A fia már nem tudja tovább tűrni, elkeseredett dühvel kifakad: Úgy látszik, nincs más hátra, mint kiszökni innen a nagyvilágba. Lesz, ami lesz. Nem maradok ebben a döglött városban, ahol csak megfulladni lehet. Inkább kimegyek külföldre, és ha konyhamoslékon élek, azt se bánom. Legalább szerencsét próbálok, mielőtt elpusztulok. Pillanatig rémült csend, az arcok a fiúra merednek. Ilyent, és ezen a hangon még sose beszéltek itt. Az anya megretten az idegen hangtól: – Fiam, szólal meg elcsukló hangon, ne mondj ilyeneket. – A lány kiegyenesedik, és kihívóan felel az öccse helyett. – Miért ne, én már rég megtettem volna, ha fiú lennék. – Hallgass, még te is biztatod? – Miért hallgassak? Nekem is lenne, ha már itt hagynám ezt a világot! El is megyek innen, nem penészesedek meg ebben a poros utcában. – Látod, kiáltja az anya a felakadt szemmel bámuló urára, látod, ennek te vagy az oka. Nem akarod segíteni a saját gyereked! – Már nem tépelődik, és nem remeg, mint a sarokba szorított vad, rekedten felüvölt: – Mit akartok tőlem, hiszen már nekem sincs miből adnom. Felmondtak, és elbocsátottak. Örüljünk, ha ennünk lesz, és nem szaxofonra.

– Elbocsátottak? – mondja lassan ereszkedő hangon, suttogásba fúlón az asszony, és az ura érzi, hogy a családjában, a házában ő is hasonlóképpen süllyed le az első helyről. Csend támad, mozgalmas csend. Az előbb még úgy érezte, hogy mindenki ellenségesen eltávolodik tőle, és egyedül hagyják, mint egy jeges szívű zsarnoki öreget. Most közelednek, de részvéttel, ami még rosszabb. A fia kissé megindultan nézi, a lánya szája szögletében eggyel több lesz a keserű vonás. Az anya szeméből lassan könny indul. Pedig itt ne sírjon senki, ezt már nem bírná [490] ki. Elég, hogy süllyed, mint a szakadt burkú léghajó. Elhasználódott már teste, lelke, nincs tartalék energiája, amivel újra kezdhetné. A fia már emeletnyi magasságra van felette, mert legalább reménye van a jövőre, neki pedig már csak múltja, az a harminc év.

Néhány szóval elmondja, hogy történt. Utána ismét kongó csend. Zúg a feje, bírja ki ezt a csendet, a néma szenvedést. Vigasztalja őket, hát legalább vigasztaljon, ha már úgysem tud mást.

– Azért ne búsuljatok nagyon. Még három év, és akkor megkapom a harmincezer dináros biztosítást. Abból majd csak futja. – A fiú keserűen legyint. A lány: – Ugyan… még három év. – Persze, gondolja az apja, te már akkor harmincon felül leszel. A felesége: – Látod, ugye látod, mondtam én mindig, hogy nézz valami rendesebb nyugdíjas állás után. – Ennek már kedve van perelni. Már eszébe jut a negyedszázad előtti perpatvar. Minek felhányni, ha már úgysem tudjuk visszahozni. Inkább… ezzel az életbiztosítással kellene valamit csinálni. Az a három év sok, addig élni is kell. Előbb kellene hozzájutni. Valahogy ügyeskedni. Mi lenne, ha öntudatosan balesetnek tenné ki magát. Elütné a villamos. Egyik lába bizonyára áldozatul esne, de megérné. De könnyen megeshet, hogy halálra gázolja a villamos?… Eh, hát akkor gyorsabban hozzájutnának az egész pénzhez. Úgyse sokat ér az élete… És… mi volna, ha egyszerűen öngyilkos lenne? Mi történhetne. Ő már nem vesztene sokat, a család meg levegőhöz jutna…

Az asszony csak nem nyughat a nyelvével. – Látod, látod, ismételi keserűen, ha akkor rám hallgattál volna. Most ez lett a vége. Itt állunk betevő falat nélkül, megöregedtünk, és se a lányod, se a fiad nincs rendben. Akkor könnyű volt letorkolni engem, most tessék, csinálj valamit. – Hagyd abba, ne perelj most, vág közbe kérőn, pedig olyan rosszul esik beszélni. – Persze, most se szóljak egy szót se, csak hallgassak. De tessék, csinálj valamit most. Adj pénzt, adj kenyeret a fiadnak, meg a lányodnak. – Hallgass már, kérlek. – Nem hallgatok. Itt van a család, erre nézz most. – Ejnye, hát ennek az asszonynak nincs szíve. Hát most kell megismerni, harminc év után, hogy milyen szívtelen? Hát… felhördül: Hát mit akarsz, mondd meg. Akarod, hogy öngyilkosságot kövessek el, hogy a biztosításhoz hozzájuthassatok?