Az álmok tarka szőnyegén hempereg húszéves vágyam,
De a józanság egyszerű, jó tükrét magamban hordom.
Én mindig a csöndes csodák kiújult mezőit jártam,
De a Ma durva tenyerét lelkemen cipelem folyton…
Tudok a mámorról, lázról, – csókról, mosolyról, lányról,
De engem újabb csókvágyak sodornak messze vizekre.
S a hétköznapok elunt-bús nyugalom-sejtelme vádol,
S indigótengerekre űz: ájult ábránddal lihegve…
Tudok a néma órákról, méla szélcsendről lelkemen,
Ha az áldó béke langyos, mámoros, ámult árnya nyom.
De olykor-olykor orkánok érkezése, borús sejtelmen
Dúl át sötéten bennem, és – burkolva barna fájdalom.
Ó, Élet, néha oly szépnek, színesnek látlak, sóvárglak!
Fényt, virágot s örök mosolyt látok álomszép arcodon –
Néha mindent elrútító, komor, elborító fátylak
Lengnek szememre: s ülnek mint sose kiszépülő korom.
Néha szelídség a szavam: nógató puha a kedve,
S ölelésre csukló jóság könnyes szánalom a karom –
Néha szívem köré, mintha átkok szennye telepedne:
Korbáccsá válik a szavam: sújt, dübörg, ha úgy akarom…
És néha, mint büszke páva – gőg szökik énem egére,
S bennem ismeretlen hatalmak ezre erjed, dagad és lázad –
De néha roskadt lelkembe alázó énekek fénye
Hull: ó, ilyenkor jól tudom, testvér, hogy mi az alázat.
Mégis én vagyok mindez: dús haragban, szeretetben,
Könnyben-mosolyban, alázatban-gőgben; fészke: borúnak-fénynek,
Lehet fáradt lelkek vágyott várt, jó kikötője lelkem;
Mindent átölelő: árny-fény, kacaj-bú, könny-mosoly: – Élet… |
Fejlesztette: GAS Softwares