Vén kertünk alján tar juharunkra
sötét, nagy körrel leszáll egy kuvik:
szárnynesze mintha sejtelmet zúgna,
röpte árnyában a halál bújik.
Az órám megállt. Éjfél körül jár:
rossz, piros rugóm érzi itt belül.
Elfáradt nagyon. Ritkán örül már.
Körém ideges, fülledt csönd feszül.
Várom az álmot. Hiába várom.
Egy örök álom kellene ide,
hogy dűlt reményen, vesztett csatákon
ne jussak többé rossz kertjeibe
kétségnek, gúnynak, unt szánalomnak,
s ne látnám már itt vesztegelni tunyán –
míg máshol gazdag csodák dalolnak,
s kezem kinyújtom a színük után –
életemet, e kisiklott kocsit!–
Homokzsákkal jönnek a percek,
ez az éjszaka örökre borít?
Fejem lekókad, agyam megernyed.
Indulatosan tágít az éj már,
ablakomra új hajnal hamva hull.
Téged gyors röpít, tenger és fény vár,
s pálmásan feléd int a Cote d’azur…
Mi vár reám? – Mindig ugyanaz
a busa lidérc, ha éjfél hull itt:
titok, kétség és sóvárgás havaz,
s a juharon a sejtelmes kuvik… |
Fejlesztette: GAS Softwares