Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. november) 8. szám, 469–516. p.

Mikor is vette először észre? Éva úgy emlékezett egy nagyon vidám hajnalon. Már nyolc napja lakott a tengerparti hotelben, egész biztos akkor, a kilencedik napon kezdődött az egész. Társaságban volt az este, ittak, szórakoztak, sokat táncolt udvarlóival. Emlékezett még, nagyon jót nevetett aznap egy hazulról jött képeslapnak. Barátnője nem feledkezve meg az otthoni évődésekről, a lapon nagy betűkkel csak annyit kérdezett:

– Nos megtaláltad a maharadzsádat?

Ó, ez a lap nagyon vidám hangulatot teremtett, már az a tudat, hogy milyen messze, nagyon messze van az otthoni hétköznapoktól, a szürkeségektől, hacsak pár hétre, de távol lehet mindentől, ami eddig volt, és élhet olyan bőségben, olyan szép helyen és körülmények közt, ami álomnak is szép volna. A legelső hotelben lakott, a legszebb ruhákat hordozta, a legjobb emberek közt szórakozott, ó igen, ezért érdemes volt egész éven át hamupipősködni, hogy azután három hét alatt mindent megkapjon, ami máskülönben elérhetetlen volna.

Mennyit nevettek, terveztek, élcelődtek barátnőivel otthon? Nem – nem ezt a gyönyörű három hetet – a sok önmegtagadást érte – nem adhatja kevesebbért, kisebb emberért, mintegy maharadzsáért!…

És most itt volt egy tengerparti nyár kellős közepén, kivetkőzve önmagából, feláradt lélekkel, szabadon…

A kilencedik napon történt, a kilencediken, amikor úgy látszott, a bohókás sors mindent teljesít, amit csak el tud gondolni. Két neki tetsző férfi is foglalkozott vele az este. Az egyik a társaság valamelyik tagjához tartozott, illetve annak messzi ismerőseként telepedett le hozzájuk. Előkelő ember lehetett, egy külföldet járó olasz, már ezüstösödő gyapjas fekete fejű, s a tengerparti széltől barnára cserzett arcbőrű férfi. Mikor Éva kezet fogott vele, s biztos nézésű éles tekintetét magán érezte közömbös arca mögött fellobbanva érezte: ő lesz az akiért eljött.

A másik udvarlóját a tánc sodorta hozzá. Ő hozta asztalukhoz, és olyan öntelt, utálatosan szép férfi volt, hogy már nem is lehetett megszeretni. Éva a szép fiúval foglalkozott, de olyképpen, mint mikor egy másik valaki számára színházat játszik az ember. A fiú a szavain keresztül érdekelte, bohóságain, apró komiszkodásain, a másiknak elég volt a jelenléte. [481]

Jól kezdődött minden. Az olasz úr az majdnem felért egy maharadzsával, és a másik… a másik sem lehetett mindennapi ember. Egyik percben Davosba hívta téli üdülésre, másik percben ingerkedő mosollyal vette hatalmába Éva pénztárcáját, ha táncba indulásnál rábízta.

– Nem félti?… Maga nem tudhatja, ki vagyok, mi lakik bennem?

Éva ivott is kicsit az éjjel, a tánc mintha tovább lábaiban lett volna, mikor udvartói hazakísérték, és a felvonónál elbúcsúztak.

– Itt a nagy kaland – gondolta, és szeretett volna nagyot nyújtózkodni örömében.

Helyette kutatta, fürkészte az arcukat.

– Vajon melyiket fogom szeretni?

Mérlegelte, simogatta tekintetével őket. Vajon melyiket kedveli meg jobban, a sima képű, ragadozó mosolyút-e, aki apró szemtelenségeivel, ugratásaival akart nyomot hagyni partnernője lelkében, vagy azt a másikat, aki ujját sem mozdította érte, mégis úgy érezte, mindenkinél jobban akarja őt.

– A viszontlátásra holnap… – mosolygott rájuk, és dúdolva lépett a felvonógépbe.

Már hajnal volt, derengő nyári hajnal. A liftben nem égett villany, csak a szürke reggeli fény verődött át az üvegfalon. Éva dúdolt még akkor is, és gondolt még akkor is a két kísérőjére, mikor megindultak felfelé. Emeleténél zökkenve állottak meg. A zúgás megszűnt egy percre, a boy ajtót nyitott, s mélyen szokásosan meghajolva kibocsátotta.

Részeg lehetett kicsit, senkivel, semmivel sem törődve dúdolt tovább az ajka. Egyik válláról a köpenye kissé rendetlenül lelógott, a boy egy önkéntelen kissé bizalmas mozdulattal visszaigazította. Furcsa volt. – Éva csodálkozva visszanézett. Nem a férfire, nem az emberre volt kíváncsi, csodálkozása jobban annak a felzsongó érzésnek szólt, amit az idegen kéz érintése okozott.

Már a szobájában járkált, vetkőzött, dúdolgatva mosakodott, igyekezett visszagondolni a kellemes éjszakára, de az az érintés a vállán nem múlt el. Minél finomabb, leheletnyibb volt, annál jobban nyugtalanította.

Másnapra kialudta az egészet, csak a liftbe szállásnál jutott az eszébe, és fürkészte az ajtónál álló boy arcát. Egy ráncos képű citromarc gömbölyödött a boysapka alatt. Megborzongott. „Nem szabad, hogy ez legyen az, ez kiábrándító volna.” Elégtétellel gondolt a tegnapi fiúra. „Nem-nem, az kisebb volt, és helyesebb is.”

De másnap rögtön a liftbelépésnél megérezte, hogy „az” a fiú van itt. A levegőben érezte, a napsugárzásában érezte, ami átszüremlett, felzsongó érzésein keresztül tudomást kellett róla vennie. Megborzongott.

– Mi ez? [482]

A fiú feszesen állt egyenruhájában, szolgaian, szótlanul, de mintha egy kicsit, nagyon kicsit mosolygott volna. Tíz napja lakott a hotelben, a tíz nap alatt legalább hússzor vihette a fiú a magasba fel, mélybe le, s íme csak most veszi észre, mióta a vállához nyúlt. Zúgott a lift, felkavaró lefelé hullással, Éva feje szédült. Egyik percben haragot érzett önmaga iránt, a másik percben kíváncsi vágyat, hogy a másikhoz hozzáérjen.

– Vajon ugyan úgy érné az érintése?

De nem, ez ostobaság. Nem teszi magát nevetségessé. Alig várta, hogy földet érjenek, összefogta a szoknyáját, és úgy lépett ki a liftből. Egy pillanatra önkéntelenül végigsiklott tekintete a boy arcán, és felháborítóan úgy tűnt, hogy annak alázatos ajtót nyitó szolga mozdulata diadalmas férfinyújtózkodás egyúttal, és felháborítóan érezte, hogy az újult erővel mozdította meg az érzékeit.

A délutáni szórakozás szétoszlatta bosszankodását. Kint jártak nagy társasággal, vitorlással a tengeren. Az egész epizód oly nevetségesnek látszott udvarlói környezetében. Olyan kedves nap volt. A szép fiúval folytatták kitalálósdi játékukat, mert ők ketten még mindig titkolták kilétüket, és a társaságnak sem volt szabad elárulni. Először a nemzetiséget kellett kitalálniuk, azután a családi állapotot, majd a lakhelyet. Éva nagyokat nevetett a fiú valószínűleg szándékos botladozásán, de egyszer oly eleven ponthoz jutott, városukhoz annyira közeleső helyet említett, nem lehetett kétség, mindent tudott.

Éva elhúzta a száját kedvetlenül.

– Maga kutatott utánam?!

– Na és?

– Már nem is érdekes?

– Dehogynem, most lesz csak az.

– Ennyire érdeklem?

– Ennyire.

S az olasszal is volt egy meghitt perce, amit senki nem látott, és észre nem vett. Fújt a szél, feszítette a vitorlákat, az egyik árbocon mint fehér zászlót lengette Éva felakasztott kabátját. Az olasz ehhez az árbochoz dőlve helyezkedett el, és Éva állandóan állhatatosan magán érezte éles, sötét nézésű szemeit.

– Kié ez a kabát? – kérdezte egyszer felnézve a lengedező fehér köpenyre.

– Az enyém.

Az olasz erre alig derengő mosollyal, szemének furcsa boruló nézésével dőlt hátra a kabáthoz anélkül, hogy róla a szemét levette volna, hogy Éva úgy érezte, mintha őt simogatta volna meg. Oly meghitt meleg volt ez a perc, még a levegő is melegebbé vált körülöttük, s egész délutánra a hatása alá kerültek.

De mintha elfújtak volna mindent a hazatérésnél. Elnehezülve gondolt az elkövetkezőkre. Mintha ólomból lettek volna a tagjai, úgy jött egyre közelebb, s akkor is a megérkezésnél [483] hátat fordított, hogy elbúcsúzzon. Gépiesen búcsúzkodott, csillogott a szeme, mosolygott az ajka, közben leküzdhetetlen rémülettel érezte a sejtett alakot a háta mögött. Nem nézett oda, fellobbanó érzései úgyis tudtul adták, képzelete százszorosan érzékeltette az egész embert, meghajló alakját, gyűlöletes mozdulatát, amellyel kitárta az ajtót, és várt rá. Hogy azt hitte el kell szaladnia, vagy gyalog nekivágni a lépcsőknek.

Percekig állt így, idegesen mosolygott a társaira, mintegy ködön keresztül nézte őket, azután beugrott a fülkébe. Más utas nem volt, a boy behúzta az ajtót, és megindította a liftet. Az ismert hirtelen imbolygással érezte meg az indulást, amely máskor is felfordította a bensőjét. Védelmet keresően támaszkodott a falhoz, és égő szemmel gyűlölködve nézett a másikra. Szinte kívánta, bár megmozdulna, bár tudtára adná utálatos fölényét, úgy érezte, neki tudna menni az öklével, és ütni, ahol éri, de az nem nézett rá, nem mozdult, csak az ajkán vibrált alig észrevehető mosoly, s csak a kiszállásnál nyújtózkodott fel győzedelmes megmozdulással, amitől Évának újra verni kezdett a halántéka. Hitetlenkedve bámult rá egy pillanatig keresve az okot, a „miértet” mindezekhez. Beleveszett a sima képű kölyök szemeibe, melynek sunyi, alázatos nézésében mégis annyi győzedelmes férfiasságot érzett, hogy jobban utálta miatta ebben a percben, mint szerette.