Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. november) 8. szám, 469–516. p.

A művészet élő, és ható, a maga teljességében meg nem magyarázható áramlás, melynek kisugárzása elől a lelki és szellemi életet élő ember nem rejtőzhetik el. Törvényei felderíthetetlenek, akárcsak létünké. Nincs végleges magyarázata, hogy miért alakult ki ez a „forma”, miért lesz egyszerre uralkodóvá ez az „irány”, mit, miért és hogyan? – nyitott kérdések maradnak. A megérzők és magyarázók ezrei adottságaik szerint több-kevesebb igazságot faraghatnak ki a művészi alkotásokból, de annak egészét nem adhatják még akkor sem, ha egyéniségük értéke az alkotó művészénél nagyobb.

Nincs, vagy csak részleges magyarázata van annak a nagy törvénynek, hogy a mindenkori művészet a maga idejében csak egyféle lehet, egy helyen születhetik, és hatóerejével rányomja korára bélyegét.

Mégis, ha a misztériumokba vesző távolságokba nem is láthatunk, el kell fogadnunk némely tapasztalati tényt. Látjuk, hogy az egyiptomi művészet miképp formálódik át görög, majd római művészetté, és teremti meg a mindent elárasztó klasszikus iskolát. Tudjuk, hogy az antik művészet kiteljesedése ellenhatásként megszüli a bizánci, a korai keresztény, majd a gótikus formaművészetet. A gótikus stílus közel négy évszázad alkotásainak ad lelket, és szorítja azokat vasbilincseibe, míg éppen szigora ellenállhatatlan lázadásra kényszeríti az életigénylőket. Az újjászületés korszaka a maga formáival az egész kontinensen győzelemre jut. Így hömpölyög tovább a művészet nagy áradata mindent magába fogadva, mindent feloldva tovább. Helyenként a nagy áradat színt cserél aszerint, hogy a partról mi tükröződik belé, de lényegét, korának formai felfogását nem változtatja. Egyes nemzetek: az északi németek, a franciák, spanyolok és hollandok stb. nemzeti jellegeik szerint kikiütköznek az általánosból, de a folyam ősi anyagán ők sem változtathatnak.

Lassan azután a barokk, majd a rokokó, az empire stb. stílusok születnek meg, elterebélyesülnek, túlérnek, és elhalnak, hogy újabb formáknak adják át helyüket.

Szükséges volt, hogy a művészet törvényes és örökkön érvényes követelését, a korszerűség feltétlen elfogadását itt érzékeltessem. A korszerűség az alkotóművész fő feltétele. Nélküle a művész csak mások által teremtett formák ismétlője. A korszerűség a művész lényegét adja, és azt jelenti, hogy lelkének élményeit egyénien, mások által át nem élt formában vetíti ki magából. De hogy a művész kora törekvéseit ismerje, érzékelje, vérébe átömlessze, ahhoz benne kell élnie abban a nagy művészi áradatban, amely mindent magába fogadva tör [478] előre. Ott kell élnie abban a forrongó világban, ahol formák születnek, ahol a művészi megtermékenyítés áldásos munkája folyik. Nemcsak Párisra, Münchenre vagy Budapestre gondolok, nemcsak azokra a telepekre, ahol művészek élnek, hanem azokra a körzetekre, ahol ezek kisugárzásai érezhetők.

Ezeknek a sugaraknak csak haladóan pislákoló fényfoszlánya jut el a mi tájainkra. A bácskai és bánáti képzőművészetünk korszerűtlen, elmaradott. Pedig az utolsó negyedszázadban izzó szenvedélyességgel tombolt a festészet új irányt kereső vihara. Erre az időre esik Picasso és társainak forradalmi fellépése; a kubizmus elnevezés alatti új formakeresése. Megszületik a képarchitektúra, a konstruktivizmus és a szuprematizmus.

Míg Párizsból Picasso vezérlete alatt hirdetik az új formát, addig Olaszországban Marinetti és társai a futurizmust akarják trónra ültetni. Új életfelfogást, a festészetben új látást és ábrázolást hirdetnek. Különböző formakereső elméletük dinamizmus, szimultánizmus, expresszionizmus elnevezések alatt válik ismeretessé.

Majd Kurt Schwitters vezérletével Svájcban és Németországban megszületik a dadaizmus.

E soknak tűnő irányzat egy kérdésben értett egyet – elvetni a kiélt formát, és új tartalmat adni a festészetnek.

E tanok és eszmék azóta lehiggadtak, kitisztultak, tévedéseik kiderültek, de igazságaik a festőművészetben polgárjogot nyervén azt maradandó új értékekkel gazdagították.

Mi, az utolsó negyedszázad forrongó, új utakat kereső életéből nem vettük ki részünket.

E nélkül pedig nincsen sem előretörő irodalmi, sem festői, sem zenei élet, sem maradandó művészi alkotás, amely új formaképzésével életünk kifejezője és egyetemes érték lehetne.

Csávosi Somborban mintegy száz festményt állított most ki. Munkája életének tizennégy esztendejét reprezentálja.

Csávosi nem hivatásos festő, a szó kenyérkereseti értelmében. Bensője mélyéből fakadó kényszer adta az ecsetet kezébe. Finom lelkisége, meglátásainak élményei, a formák és színek kifejezésére ösztökélték. Minden rideg és kedvezőtlen körülmény ellenére a benne élő művészi érzést elnyomni nem tudván, képekben juttatta kifejezésre. Mint festő, nem járt a külföld életet jelentő forrásvizeinél, azokból nem merített. Elzárva a hanyatló Sombor városába, szürke polgári keretek között viaskodik formát kereső lelkével.

Ezt a küzdelmet beszélik el képei.

A húszas évek elején alkotott festményei az akadémikus ábrázolásról tesznek tanúságot. Kötött formák, és a természet lelkiismeretes ábrázolása jellemzik. Azután fokozatos fejlődés olvasható le festményeiről. Későbbi képeivel a már mindent átfogó, ide már meghaladott impresszionizmusig jut el. Magárahagyatottságában egész kort él át. Külön kell felfedeznie egyéni küzdelmek árán, amit már előtte elmondtak. Némely képé[479]vel, hacsak három évtizeddel ezelőtt alkotja meg, feltűnést kelt, ma minden értéke ellenére stílusával egyénien újat nem ad. Ez nem az ő hibája, ez a mi sajátos tragédiánk: És mégis, Csávosi befejezett és kialakult iskolamodornak elfogadása ellenére némely alkotásával olyan magaslatokon jár, hogy maga a modor szinte mellékessé válik. Legmegkapóbb alkotása a „Dűlt búza” című festménye. Ez a kép már nem egyszerű impresszionista ábrázolás. Ez a műve gondolatot ébresztő, nyitott kapukat hagyó, elrévülésre alkalmas munka. Művészi munka. Az „Akácfák nyájjal” könnyed, hangulatos melegségével az impresszionizmus örök érvényességű értékeit sugározza. Az Apatini halászkunyhó, Sárga nyárfák, Táj és még jó néhány festménye mind értékes alkotás és bizonyíték, hogy Csávosi – művész. Ennél nagyobb és szebb jelzőt ember nem kaphat. Hogy sorsunk tragédiájában osztozik, ezért őt külön is becsülnünk kell.