Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. november) 8. szám, 469–516. p.

Valamikor itt tenger volt. Most csupán
pár tikkadt tócsa, sarlós pocsolya
ásít, álmodik, sóhajt vize után.
Ám lassan apad tükrük mosolya.

Aszott zsombék rí a kis lanka alatt,
és sírásában tűnt madarai
bánata éled, ha záporoz a Nap:
egy haláltengert vélsz sóhajtani…

De dőre dolog múltat idézni itt,
hol csupa élő fájdalom lobog,
hol ősi átok vad virága virít,
és sárba hullnak büszke homlokok.

Most éjszaka van. Boldogan alszanak
a kis vadvizek holt tündöklésű
csótárok gyanánt a telihold alatt,
s álmuk haján a sás hűs zöld fésű.