Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. november) 8. szám, 469–516. p.

Mikor az ember önmagára ébred, s először kimondja ezt a szót: „én”, mint különutú planéta kiszakad a világból. Külön pályán kereng, mégis végzetesen odakötve a világhoz, amelyből vétetett. Nem vagyok többé tárgy, ez már én vagyok: elkülönített világ. Elkülönödöm, de ezer és ezer szállal ismét odafűzöm magam, elválakozom és ismét pókszívóssággal szövöm tépett hálómat, hogy a világ dolgainak mindegyikéhez legyen egy szálam, míg ismét végzetesen a világhoz gúzsolom magam. Megszerzem énem, amely mindentől különálló, s ugyanakkor külön viszonyba lépek minden jelenséggel ítéleteket hozva azokról. Ezek a viszonyok, s ezek az ítéletek azok, melyek bennünket a világhoz kötnek. Ezekkel az ítéletekkel állapítjuk meg a jelenségek értékét, értékelünk dolgokat és történéséket, hogy megtaláljuk helyünket a világban. Az értékeléshez pedig mérték kell, s minél abszolútabb, minél tökéletesebb mértéket találunk, annál igazabb s időállóbb lesz értékelésünk.

Hogyan értékeljem az irodalmat, milyen mértéket használjak, hogy tökéletes ítéletet hozzak róla, hogyan támasszam alá ezt az értékelésemet, hogy ne legyen malom alatti galuskás szájú beszéd, és értelmetlen szólamok dühös hadarása.

A művészet a művészetért van – mondjuk –, az irodalom az irodalomért. Önmagáért, és semmi másért.

Hát van-e az életnek más célja, mint maga az élet. Van-e más célja, mint éppen az, hogy fennmaradjon, hogy tovább teremtse önmagát férgeken és világokon keresztül, hogy teljes megcsonkítatlan, és egész legyen.

S a művészet mi volna más, mint az élet. A művész újjá alkotja magán keresztül a világot, életet szül, örökéletet teremt, meglopja az isteni tüzet, az isten képét, és a hasonlatosságot hordozza magában, s annak legfőbb kitevőjét: a teremtés misztériumát, az élet titkát. A művészet, így az irodalom is, a kiválasztott ember kezébe letett teremtés, vagy az élet. Az irodalomnak tehát csak az lehet a mértéke: vajon teremtett-é a világ meg nem számolható dolgai mellé valami olyat, ami még nem volt, és nem lesz, hanem csak egyszer van abban a formában, amelyre örök életre teremtetett.

Vajon törődött-e a teremtés azzal, mikor az örökkévalókat létrehozta, hogy azok nekünk eláradó boldogságot, vagy [469] elviselhetlen fájdalmat okoznak. Volt-e más célja, mint az örökkétartóság tehát az abszolút élet, hiszen az öröm és fájdalom: a mi emberi dolgunk, szerencsénk vagy csapásunk, s ez a világ nem a mi kényünkre és kedvünkre teremtetett.

A teremtésnek színjátéka pedig ismétlődik a kiválasztott emberben, s mikor kilendül lelkéből a mű, mivel törődhetne mással, mint magával a művel: az egyesegyedüli egyetlen céllal.

Pedig manapság szeretik elvetni a l’art pour l’art elvét. Azt mondják, nem így igaz ez. Mert az irodalom nem telhetetlen elefántcsonttorony–faragás, nem hiábavaló, céltalan munka, körhintának émelyítő önmagába forgása. Az irodalom – így szokták mondani –, mint minden emberi munka: célkitűző, és célratörő, aktív, ha kell harcias, fegyverkező, sőt, ha sor kerül rá, hát háborúra lendülő.

Igen, de ha valaki nem teremteni akar, hanem csak célt elérni, annak az irodalom csak eszköz. S akinek az irodalom csak eszköze, annak ugyan nem kell az örök életet teremtés abszolút értékmérője. Ő az értéket a céllal méri, s minden teremtést abszolútnak mond, amellyel saját célját eléri, mégha annak élete tiszavirágélet is, és huszonnégy óra alatt halottan hull az élet bomlasztó vizébe két szárnyra terítve.

Mert mi különbség van a teremtés és az emberi cél között. A teremtés isteni tény, a cél csak emberi kitűzés. A teremtés: lelketmegelégítő alkotó munka – a célkitűzés sovány útravaló, amely a cél elérésével kínzó – éhesen hagy bennünket. A teremtés mindnyájunké, a cél csak egyeseké, akik azt maguknak kisajátítják. A teremtésben mindnyájan egyek vagyunk, de az emberi célok borzalmasan szétválasztanak bennünket. Az egyik örök, a másik rettenetesen időleges.

Hányfelé szaggathat a célra irányított irodalom. Vajon melyik volna az igazi: a feudális húrokat pöngető irányzat, vagy pedig a középosztály irodalma, avagy talán a szociális, a munkás, vagy a kollektív irodalom. Hányfélék leszünk, és hányféleképpen tagadjuk egymást, ha esendő célokat istenítünk, és célok szerint értékelünk. Az időn felüli teremtés azonban mindnyájunké anélkül, hogy volna valami más célja, mint önmaga.

Aki valamennyire is ismeri az Ady körüli harcokat, az nagyon jól tudja, hogy Ady palástját halála után mily sokan maguknak követelték. Jobboldaliak és liberálisok, klasszikusok és modernek, nacionalisták és szocialisták, hitetlenek és szent papok, mert mindegyikőjük azt hitte, hogy őt magát énekelte ki lelkéből a nagy vátesz. Pedig ő a csorbítatlan egészet teremtette meg, s ezért mindenki magáénak kellett, hogy vallja, aki az egésznek része volt. Isteni volt: alkotott, teremtő volt, életet adott, örökéletet, mely áll, mint a szikla a célok el-elhalódó hullámainak erőtlen nyelvelésében.

A művészet tehát az irodalom is céloktól független, és szuverén, s mikor e felségjogait kockára teszi: elveszti bíborát, kiejti jogarát, a mesebeli hat párna kihull alóla, s trónját vesztve [470] földre zuhan. Nincs többé élet benne, panoptikumi viaszbaba, bántóan kifestett, üvegszemét értelmetlenül meresztgető halotti maszk.

Művészeten kívüli hasznossági célokkal nem lehet irodalmat csinálni, s ez a cél nem mérheti az értéket. Hogyan volnának éppen alkalmasak az értékmérésre azok a célok, amelyek a tömeg sodrába hullanak. Hogyan volna alkalmas értékmérésre a tömeg megnyerésére irányuló cél.

Aki valaha hallotta a „Panem et circenses” és a „Feszítsd meg” iszonyatos ordítását, az éhség és a vér őrjöngő kórusát, az érzi azt a zavaros áradatot, amely a célokat magával ragadja. A tömeg üvöltő szája felnyílik, s amit követel, az az egyedüli jó, s ami e pokoli dalárdának jó: az a cél.

A tömegek korában élünk, és sokak szerint az volna az igazság, hogy az irodalomnak nemcsak célokat, hanem tömegcélokat kell kitűznie és kielégítenie. Nagy népkonyha volna ez, ahol a tömeg írja elő a receptet, s a kifőzők izzadva teremtenek elő minél több adagot.

Itt vagyunk tehát a tömegtetszés, a népszerűség kellő közepén, s joggal kérdezhetjük, hogy a népszerűség lehet-e értékmérője az irodalomnak.

A tömeg ízlését senki el nem ismerheti örökérvényű mértékül. A tömeg ízlése, mint a tömeg lelkének minden megnyilvánulása alacsonyabb rendű, mint a benne részt vevő lelkének megnyilatkozása. Mérni pedig nem alacsony rendű, hanem magosrendű eszközzel kellene.

A népszerűség a tömeg ízlésének szenvedélyes állásfoglalása, miként lehetne tehát a népszerűség megbízható értékmérő. Öntudatlanul vak ösztönök lebírhatatlan zuhataga, vad áradás romboló zúdulása, korlátlanság és rakoncátlanság vitustánca lehetne-e mértéke örökkévaló értékeknek.

Nézzük meg néhány közismert példán, mit tettünk mi emberek, ha tömeg voltunk.

A szeretet Istenének Igéjére vérpadokat építettünk, s a kínzókamrák idegbomlasztó üvöltése mellett értékeltük át a szeretetet gyűlöletté, a megbocsátást gyilkossággá, a szelíd türelmet borzalmas kényuralommá, a keresztet bitófává.

Emberi ideálunk volt: mindenkinek egyenlő java, a kiváltságok megszüntetése, s mindenkinek egyenlő boldogulása a közös szabadságban. Mit tettünk tömegbe süllyedt emberek. Romboltunk, és öltünk. Vérpadok jelöltjeit, börtönök vőlegényeit ültettük piros bársonyszékekbe. Erénynek értékeltük az alacsony homlokú terheltséget – államférfiúi erénynek a tömegvérengzéseket, és lángelmének a habzó szájú, kitágult pupillájú őrületet.

Mit tettünk mi tömeg, mikor a szabadság eszméje megszállott bennünket, és megmozdultunk. Börtönöket emeltünk, s mikor azok kevésnek bizonyultak, szennygödröket neveztünk ki börtönökké, s megtöltöttük azokat testvéreinkkel a Libertas [471] istennőjének szent nevében. Testvériséget hirdettünk, és iszonyatos Káinjai lettünk mindenkinek, aki Ábel ruháját viselte. Közénk hullott az egyenlőség eszméje. Mit tettünk vele, tömegbe süllyedt ember. A nyaktiló iszonyatos demokráciáját ácsoltuk fölébe.

Milyen nagyszerű emberi eszme, hogy a népeket öntudatra kell ébreszteni. Színes népi sajátságok, hajlamok, tehetségek, az öröklés és nevelés kialakította faji szellem, vidék és éghajlat csodálatos összejátszása egy nemzet kialakulásán – mennyi szempont, mely megéri az öntudat reflektorát. S mit tett a fajta mint tömeg e gondolatok birtokában. A másik fajtát ölte, és gyilkolta, elűzte, és kenyerét vette, átkozta, és gyűlölte. S mindezt ugyanannak az elvnek alapján, melynél fogva magát kiválasztottnak és sérthetetlennek ítélte. A fajta szent nevében a művészet jogait meggyalázta, művészeket detronizál, s helyükbe élharcosokat ültet. A művészetet racionalizálja, s a teremtést üzemmé értékeli át.

Bizony-bizony hányszor ült meg bennünket embereket a madáchi álom iszonyatos boszorkánynyomása, mióta történelmet írunk magunkról.

Szabad-é hát hinnünk a tömegben, szabad-é hinnünk a tömeg ízlésében, s a tömegízlés csalókán szemérmetlen ajándékában a népszerűségben, mint értékmérőben.

Mit mond a mi nyelvünk arról, aminek tóduló és rajjal csődülő közönsége van. Aminek ilyen közönsége van: az közönséges. A mi nyelvünkben ennek a szónak becsmérlő jelentése van, mert azt jelenti: ízléstelen, érdes, paraszti, durva, alacsonyrendű, pórias és vásári. Íme a nyelvhasználat ítélete a tömegízléssel szemben.

Mikor az irodalmat pártprogramok tákolására késztettük, és vezércikkek írására kényszeríttettük, azt egyúttal mindig közönségessé is tettük, tehát megöltük.

Célok és tömegek nagy destruálók. Tornagyakorlatokat tervelnek ki ahelyett, hogy örök erőforrások után kutatnának. Szép színűre festett gyári alkoholokat kortyolnak ahelyett, hogy az élet borát innák, megrendelésre zajos mulatókban divatos italokat kevernek ahelyett, hogy az élet szőlőhegyén szent dalokkal szüretelnének.

Az irodalom célja az irodalom. Minden más célt el kell vetni. El kell vetni a célt, mint hamis prófétát, különösen, ha az: a tömeg, s el kell hajítani magunktól a tömeg céljait, mégha ezek a tömeget is nyerik meg a célokat kitűzőnek.

El kell tehát vetnünk a népszerűséget, mint mértéket, mert irodalmat és általában művészetet ily megbízhatatlan mérlegen megmérni nem lehet.

Igen, de a népszerűség fogalma múlhatatlanul össze van kötve a közönség fogalmával. Hiszen a népszerűség a maga külső alakjában nem jelent egyebet az irodalomra vonatkozólag, mint azt, hogy az irodalmi műnek bőséges közönsége van. [472]

S most mindjárt megkérdezhetjük – a nyelvünkre tódulás pillanatában –, meg lehet-é az irodalom közönség nélkül, el lehet-é képzelni a nép lelkének teremtő megnyilatkozását maga a nép nélkül.

Micsoda különös ellentmondásba keveredünk, mikor kérdéseket adunk fel magunknak, s arra válaszolni próbálunk. Egyszer kiáltva kiáltunk, távozz tőlünk sátán, pokoli tömeg, más a lényeged, mint a művészeté, nincs veled mit kezdenie a teremtő emberi erőnek, hamis és csalóka mérleg vagy. Máskor pedig egy kérdés közbevetésére a másik végletbe csapunk, és tiltakozunk: Nem, nem lehet meg a művészet, tehát az irodalom sem tömeg nélkül. És hevesen bizonyítunk: éppen azt jelenti az élet, hogy legyen az irodalmi műnek közönsége, s nem azt jelenti-é az örök élet, hogy hosszú évek felmorzsoló folyama az irodalmi mű táborát nem tünteti el, nem azt jelenti-é, hogy talán évszázadok után is rajongó közönsége van az író művének.

Joggal kérdezhetjük, hogy honnan származik e különös ellentmondás, s mi volna az a szempont, a szemléletnek az a választóvize, mely e kérdések zavart fémeit zavartalanul tiszta elemekké különítené el.

Ez a szemlélet a kultúra szemlélete. De itt nem a statikus kultúrára kell gondolnunk, vagyis a kultúrára mint kincseskamrára, a kultúra javainak meglévő összességére, az emberi nem összegyűjtött vagyonára. Nem is arra a kultúrára, mely önmagunk felé irányul, az önművelés nemes egoizmusára, mely vékákkal merít magának a kultúra drágaságaiból. Mikor azt a szemléletet keressük, amely bennünket ebből az ellentmondásból kisegít, a kultúra harmadik dimenziójára kell gondolnunk, a művelésnek, a mások kulturálásának, a kultúrának mint propagandának fogalmára.

A kulturálás tisztán emberi célkitűzés. Mértéke tisztán és kizárólag a kitűzött cél, módszere a tömegek megmozdítása, és vetőmagja a kultúra meglévő kincse. Nevelés az iskolákban, a társadalmi nevelés, s az egyéni vállalkozások akciója, újság, könyv, folyóirat, előadás, mind egytől-egyig számol a tömeggel, s minél nagyobb tömeget tud megmozgatni, annál közelebb jut a céljához.

A kulturálás propagandája: a népszerűség és a népszerűsítés tömegprogramja.

És ebbe az irányba esik az irodalom propagandája is.

Egy kor sem ismerte annyira a tömegek jelentőségét, mint éppen a mienk, mert egyik sem volt talán annyira tisztában a tömegek lelki alkatával, mint éppen a mi korunk. S a propaganda nem is egyéb, mint a tömegek megmozgatása, a tömegek érdeklődésének fölkeltése, a tömegek megnyerése, egy ügynek a cél felé lendítése a tömegekben rejlő hajtóerők kihasználása által. [473]

Az irodalom éppen úgy a propaganda kezében van, mint minden emberi ügy, amelyről úgy ítélkezünk, hogy annak népszerűsítése nekünk embereknek hasznunkra van.

A művészet és irodalom, a legfelsőbb rendűek alkotása; alapvető fundamentumai a kultúrának. Ezért tehát természetes, hogy az aktív kultúra főleg ennek terjesztését vállalja kötelezettségének. De mivel a terjesztés a kultúra demokráciája korában csupán a népszerűsítés lehet, a művészet és irodalom érdekében is elkerülhetetlen a tömegek megmozgatása.

A művelés, a kulturálás, az aktív kultúra, a kultúra propagandájának mint szemléletnek segítségül hívása íme megmagyarázza nekünk, miért tévesztjük össze gyakran az irodalmi alkotás értékét és értékmérőjét a tömeggel, tehát a népszerűséggel.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a teremtés nagysága, az irodalmi mű értéke nem függ a népszerűségtől, de mindig ott van a sarkában a kultúra aktivitása, amely, hogy célját elérje, a tömeggel bűvészkedik, s így gyarló szemmel könnyen összekeverhetjük az alkotás értékét a tömegtetszés arányszámával. Pedig most láttuk, hogy az irodalom: új és örök értékek teremtése a művész lelkén keresztül, míg a népszerűség csak a kultúra propagandája, mely a műnek minél szélesebb talajt kívánna hódítani. Az irodalomnak önmaga a célja, a propagandának céljai tisztán emberi célok, amelyhez vezető úton sokszor nem is fekszenek igazi remekművek.

Így tételezhetjük tehát következtetéseinket: a teremtés nagysága nem függ a bámulók számától, a terjesztés eredményétől, a propagandától, vagyis az aktív kultúrától, de a népszerűség függ a propagandától, s a kultúra mélysége pedig függ a nagy alkotók szellemétől.

A nagy műalkotás olyan, mint egy hatalmas, magános csúcs, amelyhez az emberek felvonót építenek, hogy csodálhassák. Olyan, mint egy királyi táj, amelyhez vasutakat fektetnek le, hegyeken és szakadékokon keresztül, hogy hódolhassanak annak olyan, mint a végtelen víz, amelyet behajóznak, hogy csodálatában elmerüljenek. A műalkotásokhoz is kiépítjük idegpályáinkat, hogy hódolatunkban magunkéivá tegyük.

Ahol kultúra van, ott nem lehet a művet, a teremtést, az alkotást a nép nélkül elképzelni, de az irodalom értékét népszerűséggel nem mérhetjük. De ne felejtsük el, hogy a kultúrának örök tárgya az örök mű, s ezért van az, hogy az örök művet minden kultúra felfedezi, minden kultúra ad az ő nagyjainak közönséget, népet és népszerűséget, míg az a termék, mely célokat hajszolt, a célok letűnésével a sötét semmibe hull.

Ne tévesszen meg bennünket, ha néha egy személyben sűrűsödik író, propagáló és jó sáfár, s néha az irodalmat is eszköznek használja föl. [474]

Az irodalom mindig az örök fényforrás marad – és a népszerűsítők csak a látóvá tevők. Az irodalom mindig kincs marad, a kultúrmunkások csak a kincselosztók, és a tömegek megnyerői.

Az irodalom az élet. A mi népünk pedig a kenyeret hívja életnek. Ha az irodalomhoz nyúlunk, illessük azt úgy, mint a fehér cipót. Mielőtt felvágjuk, és élünk vele, pengessük rá késünk hegyével áhítatosan, mint a mi népünk, a szent jelet.

¹⁾ Elmondotta a Novi Sad-i Református Olvasókör által 1936. szeptember 26-án a beográdi magyar tanítóképző hallgatóinak javára rendezett kultúrestélyen.