Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

(Athenaeum kiadása, Budapest)

Nem véletlenség, hogy az utóbbi pár esztendő folyamán Kodolányi immár a negyedik magyar író, aki a magyar nemzet nagy történelmi sorsfordulatával, a tatárjárással foglalkozik. Kétségtelenül hatalmas, és a maga népét egészségesen szerető író számára szép feladat ezt a tragikus kort a korszerű regényírás lámpájával megvilágítani. Kodolányi előtt hárman is cselekedték: Szántó György az Aranyágacskában, Makkai Sándor a Sárga viharban, Tormai Cecil Az ősi küldöttben. S hogy Kodolányi számára maradt még mondanivaló, maradt még bevi való terület elegendő, annak bizonyítéka ez a terjedelemre nézve is roppant átmérőjű alkotás; a két kötet több, mint hétszáz oldal.

Kodolányi ebben a művében szinte nem is történelmi regényt írt, hanem új műfajt teremtett a kor legfontosabb kérdéseire kiterjedő tanulmány és a regény között. Ennek a regénynek nincs is személy szerinti főhőse, a főhős maga nép, sőt népek, amelyek mint gigantikus szereplők mozognak, és viszik előre roppant dinamikával a cselekményeket. Három baranyai magyar legény kalandos leányrablásából indul ki ez a méreteiben szerteágazó és hatalmas tanulmány, amelynek minden egyes sorából a messzi mélységeket bejárt történelemkutató reflektorának éles fénye világít. A Baranyában letelepedett, félig-meddig még nomád életet élő magyar nép köréből indul ki a történet, annak a népnek a köréből, amely egy évezreden át szinte makulátlanul őrizte meg legjellegzetesebb sajátságait. Ezeket a sajátságokat Kodolányi még mint gyermek szívta fel a vérébe, s alakította át ebben a regényében mondatokká, történetté, néprajzzá és történelemmé. A világgá bujdosott Ernye és Bene ebben a regényben külön utakon jár, de ez az út egy nép vérkeringésének pályája, s ha a regénynek ezeket a hőseit nézzük, elkerülhetetlenül velük együtt látjuk, és érezzük az egész akkori Magyarországot a megyeri urakkal, német és kun jövevényekkel, királlyal, kun kánnal, papokkal és kámokkal együtt. És Kodolányi megdöbbentő valósággal tudja érzékeltetni az idő végtelen s szinte mozdulatlannak látszó tengerében a nép korszakokon áthullámzó, s belsejében szinte teljesen változatlan véráramlatát: midőn Ernye és Bene beszélnek, mintha az Ormánság mai embereit hallanánk beszélni. Kodolányi ezt a beszédet nem régi pergamentekről tanulta el, s nem mesterségesen archaizálta, ő ezt a beszédet a ma is élő baranyai magyar paraszt ajkáról hallotta, s ezekből a szavakból tisztán érzékelte a tizenharmadik század magyar beszédének kristályos visszacsengését. Ezért nem érzünk soha egyetlen pillanatra sem mesterkéltséget ezekből a forrás erejével felbuggyanó mondatokból. S Kodolányi innen közelítette meg a kun nyelvet is, innen a mongolt s az egykorú német nyelvet, ezen a kerülőúton jutott el Benével együtt a kunok és [452] mongolok közé, s így tudja kristálytisztasággal elénk vetíteni nemcsak a kun szokásokat, a legkorszerűbb eszközökkel dolgozó néprajzi leírásokat, hanem magát a kun és a mongol lelket is. Így jut el a mongolok reális leírásához, s így fejt le róluk minden akkori és későbbi előítéletet és babonát. Így kerül elénk Batu kán, a kutyafejű tatár mint ember, aki a haditanácsban gyengéd érzelemmel hóvirágot szagolgat, s aki megmondja a maga pusztai és igazságos véleményét Európa keresztyén urairól, s Európa erkölcseiről is, amelyek nincsenek olyan sokkal előbbre a tatárok kegyetlen, de kevésbé görbe utakon járó erkölcseinél.

Kodolányi ez alkalommal először nyúlt történelmi témához, s döbbenetes az a megjelenítő erő, amellyel a tatárjárás korát elénk tudja állítani, nem is mint valami festményt, hanem mint valami remekbe faragott reliefet. Maga a nép él előttünk, s csak háttér gyanánt kerül elénk V. Béla alakja, háttér gyanánt a pápa és Velence, akik a maguk módján igyekeznek a tatárral megegyezni, az egyik a térítés, a másik az üzlet jelszavával. Ami azonban a Nyugat védőbástyájára fontos; a pápa tényleges segítséget nem adhat a tatár ellen, legfeljebb imáiban ajánlja Istennek a királyt és Magyarországot, Fridericus a legnagyobb veszély idején úgyszólván kifosztja a védtelen földönfutóvá zuhant magyar királyt, Velence pedig egyenesen Magyarország elpusztítására igyekszik szövetkezni a tatárral. Nem csoda, ha Batu kán megveti ezt a Nyugat-Európát, s nem érti meg a magyarokat, akik nem akarnak szövetkezni vele, hogy együttesen vonuljanak Nyugat ellen.

De sok mindenre mutat rá még ez a regény, jelenségekre, amelyektől megdöbben a mai olvasó. Okokra, amelyek előkészítették a tatárdúlást, amelyek közvetlen következménye volt a szörnyű pusztulás. A szerencsétlen király tisztán látja, hogy az urak önzése és kevélysége hová sodorja az országot, s megmondja, hogy amíg idebenn helytelenül vagy túlzottan felnagyítva, vagy ami ezzel rokon, csak lekicsinyelve látják a mongolokat, addig azok „többet tudnak rólunk, akár saját magunk. Mert mink nem látjuk nehéz hibáinkat, s konok ostobaságunkat, de ők látják”. S míg a tatárveszedelem egyre közelgett „undorító perlekedés folyt a király és a pápa között, s a tatárok dúlása már Endre idejében megkezdődött”. A nemzet nagy tragikus sorsfordulata már sokkal, de sokkal előbb kezdődött, s pecsételte meg az ország sorsát, semmint a tatárjárás bekövetkezett volna, a nagy tragédia csak logikus következménye volt az előzményeknek, olyan következmény, amit már sem jóakarattal, sem hősiességgel nem lehetett elhárítani.

Lehetetlen, hogy az olvasó ne gondoljon Mohácsra, s lehetetlen, hogy lélegzete meg ne akadjon gondolatban eljutván napjainkig…

De mikor legforróbb és legnyomasztóbb a regény levegője, akkor kergeti el a sűrű felhőket a regényíró Kodolányi egyetlen gesztusával. S itt áll elénk a tragikus Ormánságot annyiszor festő, a sötét és mély tónusokat kedvelő régi Kodolányi után az új Kodolányi; a reménykedő, bízó és optimista író. Mert a legszörnyűbb tragédián [453] túl is rámutat a népre, rámutat ennek a nemzetnek ősi gyökereire, amelyek biztosan fogódznak a talajba, s amelyeket nem ránthat ki onnan semmiféle vihar, mert egészségesek voltak, s ma is azok. Bene, aki végigszenvedi a tatár rabságot is, a vihar elcsendesültével visszatér falujába új életet kezdeni. S ez az új élet tulajdonképpen a régi, a változatlan, a nép kínnal és fájdalommal terhes, édes reménykedő örök élete, a tenger, mely áthullámzik az idők végtelenjén. Ennek a földbe gyökerező életnek örök és mély értelmét érezi Bene, aki mindössze annyit válaszol apja faggató kérdéseire, mikor az szeretné tudni, hogy mit is látott, mit tapasztalt tatárok rémségei között és kunok nomád életében: „Sömmit.” És ezt nagyon halkan mondja.

Vajon mit látott a falujából előráncigált és egész világot bejárt magyar legény a világháború ezer rémségei között? Semmit, bizony semmit. És ennek a hallgatásnak van igaza, mert ez a hallgatás az életet ezerszer többre becsüli minden gyilkosságnál, az őszinte életigenlést minden kegyes, vagy kegyetlen halálos hazugságnál.

Kodolányi nagy regénye a tatárjárásról mellbemarkoló és igazságokat táró, megdöbbentő és egyben vigasztaló munka. Olyan, mint a halálra szánt gályarabok élete: minden mély fájdalma és vigasztalan sötétsége mellett is telve van hittel és örök emberi bizakodással.