Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. szeptember) 5. szám, 277–352. p.

A házikók ott felmásztak a dombokra, és a sárga út lefutott a Vág felé, mintha vizet akarna inni portól fuldokolva. Én letettem rá a festőállványt, festékdobozt és vásznat, hogy leüljek a narancssárga sziklára, és boldogan szétnézzek. A szemeim szürcsölve és habzsolva zabáltak, sehol sem voltak ilyen dombra kuszó házikók, ilyen okkersárga utak, ilyen narancssárga sziklák, mint itt, a szülőföldemen. Nyaranta jöhettem már csak messzi városokból, és átöleltem szívemben az egész ódon kis mezővárost, a folyóra, hegyekre, földekre és a domboldalak házikóira úgy ráborultam vörös szívemmel, hogy az kék lett bele, mint az égbolt.

Leültem, és szemeim továbbfutottak az úttal lankákon és kanyarulatokon. A házak elmaradoztak a futásban, de jöttek a cserjék, amelyeknek ezer zöldjébe már fel-felpiroslott egy-egy folt, talán egy óriás is rohant nemrég erre, akinek az orra vérzett. De a fák még zöldek maradtak, és az út menti jegenyék jóslatként sötétlettek a szürkén csillogó, púpos hátú füzek felé. Közöttük fehérlett a folyó, büszkén dobálva vissza a kora délutáni napnak minden fényözönét, amit az a magasságokból kegyesen reádobált. De túlsó partján a dombok buján elnyúlva terpeszkedtek szét a messzi őrtűz csókjai felé. Epekedően itták minden rezgését, amelyet a téren át hozzájuk küldött, mert egy hideg éjszaka már rajtuk is sárga foltokat dobált szét. Lilán meredtek a hegyek mögöttük, zordon tömegekben és semmi fontosságot sem tulajdonítva a napszeretkezés örökös vibrálásának. Várromokat hordoztak gigászi vállaikon őszben, tavaszban és télben. És mögöttük már csak az égbolt, felhők nagy úsztatója.

Így futottak és faltak a szemek, aztán visszatértek engedelmesen, mintha pórázon lettek volna, amelyről eddig nem tudtak. De érdemes is volt. Ezek a házak itt, a mélyút felett nem voltak amolyan egyszerű parasztházak, mint más mezőváros szélén. Ezek kőből épültek, és talán még a várakkal egyidőben. Némelyikén nem volt az út felé ablak, másikán csak egy sandított a hegyek felé, mint öreg, félszemű koldus. De kis fülke mindegyiken volt színes szentek számára.

Vándorlegény jött most fütyörészve, és megsüvegelte a szenteket. Egynémelyik fáradt mosollyal viszonozta az üdvözletet. [330] Szemeim megint utánafutottak az úton, ekkor a réten, a fűzfák alatti vörös tehenek mozogtak, és egy fehér-fekete foltos kecske. Úgy éreztem, hogy a vándor enyelegni fog a pásztorlánnyal. Elővettem az összecsukott állványt, és felállítottam. Aztán rátettem a vásznat és kerestem az őszt. Nem részleteket akartam belőle, nem hangulatokat, hanem mindent bele akartam ölelni a vászonba. Nem perspektívát akartam majmolni, hanem ezer távolságot, várromok életét, szentek mosolygását, vándor enyelgését, hegyek fenyegetését. Mert mindeneken átláttam ebben a kristálytiszta napsütésben, amely eltöntette a levegőrétegeket, közel hozván a messzeséget, és a távolba tolván a mellettem heverő dolgokat. Határtalan, nagy csend dalolt bele a pillanatokba, és a végtelen nyugalom belenyújtózkodott idegdúcaim zaklatott titkaiba. Most itt az óra, amikor találkoznom kell az Ősszel, hiszen csak ezért születtem. De a vászon kicsi volt, és az ősz világokat befogó. Hiába vergődtem, hiába vonaglottam, ő nem jött el a találkozóra, oda, a kifeszített vászonra. A tekintetem végigrohant megint ezer láthatáron, és a csend most már csúfondárosan zümmögött körülöttem. A színek millió új árnyalatot mutogattak a tereken át, mintha ők is gúnyolódnának. A szentek vihogni kezdtek kis fülkéikben, poros aranykoszorúik között. A paletta pedig táncolt kezemben, mint csikó, akit nem tudnak megfékezni. Összetörtem, és rágázoltam, mert én is össze voltam törve, és rám gázolt a mindenek csúfolódása.

Fejem fölött egy hang szólalt meg:

– Mit tetszik csinálni, fiatalúr?

Felnéztem. Puffadt női arc cigarettázott a magasban, az ablak vagy két emeletnyi volt tőlem, pedig földszintes házikó volt. Csakhogy a domboldalba építve. Most jutott eszembe, hogy hol vagyok. A kék lámpásra néztem, aztán a tulajdonosnő hájarcába, és nevetnem kellett.

Aztán újra a messzeségbe pillantottam, valami eddig meg nem élt élmény volt ez, bordélyház a nagy messzeségek ölén. És mintha egy különös ízű, fantasztikus ellentét akarta volna megmutatni, hogy ő csöppet sem komikus, egyszerre közelebb törtettek a várromok, felpirosodtak a hervadó cserjék, megszólaltak a távolságot átrepülve a tehénkolompok, és a szentek a hegyek misztériumaiba meredtek. Ez az ellentét kezdte átölelgetni azt, amit én az imént nem tudtam, és én megsejtettem, ebben a házban vár reám valami. Hónom alá vágtam vásznat és állványt, aztán nekivágtam a fedett lépcsőgádornak. Mintha mélységekbe haladt volna ez a fölfelé haladó lépcsősor.

Odafent, ahol bejáratba torkollott a sötét folyosó, kis ablak dobott fénykévét a szemközt vöröslő ajtóra. A küszöbön hatalmas, kemény parasztlány majszolt csipkés pongyolában. Festett [331] arcát meztelenre vetkőztette az éles napfény, amely a kis ablakon bedőlt. Nagy karéj kenyeret haraptak fehérlő fogai, és hamvas, aranybelsejű szilvát. Arra gondoltam, hogyan szívja fel pompásan lüktető vérkeringése a gyümölcsöt magába, szinte láttam, hogyan válik vérré a hamvas, sötétviola szilva aranybelseje.

– Szervusz, mit csinálsz?

– Unatkozom. De nemsokára jön a bolond suszter, és mesél.

Ismertem ezt a kis, szőrös arcú, félvállas, bicegő vargát, aki naphosszat tanyázott itten. De összefüggő mondatot még nem hallottam a mocskos, duzzadt szájából.

– Az tud mesélni, az, a hülye?

– Igen, ha senki más nincs itt, csak mi, lányok. Ilyenkor ősszel, amikor a várromok idelátszanak a tiszta levegőben, mesél róluk, ő fiatal korában a hegyek között lakott. Ott tanulta.

Mielőtt beléptem a vörös ajtón, amelyet a lány kinyitott, kipillantottam az ablakon. A vasrács pókhálói között felragyogtak a hegyoldalak és a várromok, mintha egy intésre lestek volna csak, a bolond suszter fekete fogain, bűzös bagólében be akartak jönni a hegyek közül, az örök vásárból a piszkos életbe. Ilyenkor ősszel.

A kis udvarban a mama fogadott. Nagyvárosok éjszakáiban gyűjtötte össze húsz éven át azt a pénzt, amiből ezt a házat és engedélyt megvette. Húsz esztendő véres verejtékű munkáját pihente most, de most aztán pihent. Hústömegek gyűltek rajta egyre ebben a pihenésben, és pici orra, amely valaha biztosan szép volt, kezdett végleg eltűnni a fénylő hájpárnák között. Naphosszat feküdt és evett. Azért régi munkaköréből mégis maradt valami: a mosoly. Kisgyermekes mosoly a puffadt, fénylő-párnás arcon, amelyen mindenek dacára valami kisgyermekes volt. Bementünk a szalonba. Ennek nem volt ablaka, és így csak este volt világos benne. A rozzant zongorán már senki sem játszott, zeneautomata helyettesítette. Pénzdarabot dobtam bele. A pénzdarab valahol koppant benne, talán a szívén, a vasszívén. Akkor egy nagyon régi angol dal indult meg benne, ebben az elhasznált dalban is valami kisgyermekes volt, mint a mama arcán a mosoly. A dal egyre ismételte önmagát, aztán hirtelen elvágta a csend az életét.

– Mi újság a városban? Behívjam a Valeszkát?

Ö volt akkoriban a favoritom. Nem válaszoltam, elgondolkoztam a parasztlányok furcsa nevein: Darinka, Zsazsa, Fedora. Izmos cselédek, akik megunták az örökös sikálást.

– Van egy új leány is, ha a Valeszka nem tetszik. De még alszik, ma reggel jött Pestről. Pihenni jött, no meg jó falusi levegőre, vékonyka szegény. Az ötösben van.

Kimentem az udvarra, és megálltam az egyik ajtó előtt, ame[332]lyikre óriási krétaötös volt rajzolva. Odabent köhögött az új leány. Ebben a köhögésben mintha a város jött volna utánam, ahová nemsokára vissza kell indulni.

Kopogtam, és beléptem. A szagok halmaza fogadott, és az ágyból vékony kar lógott ki halványan. Sokáig beszélgettem Olimpiával, aztán megcsókoltam sovány karját. Az udvaron a bolond suszter mesélt egy asszonyról, aki Csejte várában szűz lányok vérében fürdött. Némelyek azt mondjak, hogy ivott is belőle. Néztem Olimpiát. Már néhány ezüst hajszála is volt. Így találkoztam az alkonyatban az összel.

Később lementem, hogy ismét visszajöjjek eltört palettámmal, amit az út porában hagytam. Mert most ott várt a vásznon reám. Most a nedves falak salétromszagában, az őrült varga százszor ismételt meséjében, pókhálós vasrácsok mögötti alkonyban, fonnyadt leány köhögésében, eltört paletta szilánkjai között egymásra borultunk: én és az Ősz.

(Arad)