Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

(Révai-kiadás, 1936)

Bizonyára mások is úgy lesznek Nyirő legújabb könyvével, mint én voltam, hogy olvasása közben eszükbe fog jutni Uz Bence legközelebbi rokona, Tamási Áron Ábelje. A rokonokat nem kell szégyellni még akkor sem, ha történetesen gazdag rokonok. Sőt minden csa[450]ládban van egy kedves nagybácsi, akinek szívesen vesszük át szokásait, akire feltekintünk, aki ideálunk, s akinek egyéniségéhez szabott mozgásait utánozni igyekszünk. Csakhogy, ami a nagybácsinál természetes és magától értetődő, az nálunk bizonyosan erőszakolt lesz, ami nála a valóságos élet, az nálunk csak gyenge másolat lehet.

Uz Bencének úgy látszik annyira megtetszett Ábel, hogy nemcsak ugyanazokat a kalandokat akarja megjárni, de minden erejével túl akar tenni rajta. Szertelen virtusában sokszor az élete forog kockán, s talán le is zuhanna valami szakadékba, ha nem jutna eszébe Ábel, aki bizonyára lelketlenül nevetne tragikus halálán. Nem töri össze magát csak azért sem. Az írói leleményesség a legképtelenebb helyzeteken is átsegíti.

Pedig Uz Bence elég erős legény ahhoz, hogy megálljon a saját lábán, nem kellene feltétlenül nyílt versenyre állnia legközelebbi rokonával. Azért még élhetne a rengetegben, még lehetne ravasz góbé, és irigyelt költői alak is. Mert kedvessége csak ott lelhető fel, ahol nem akarja mutogatni magát. Ahol nem kiáltja el, hogy: ide nézzetek, én különb vagyok.

Valamikor régen divat volt a költői verseny, de utólag látjuk, hogy hálátlan volt, mert csak egy mű maradt meg minden esetben, a másik kontármunka lehetett csupán. Nem nehéz megjósolni, hogy ebben az esetben Uz Bence a másik.

Nyirő és Tamási merőben ellentétes írók, mert a kulör-lokál még nem jelent egy síkon való mozgást is. Míg Tamási a szűkre határolt székely világból is szélesebb horizontok felé mutat, s mozgási szabadságát semmi sem korlátozza, addig Nyirőben a kötöttséget csodáltuk. Nagy távlatok helyett ő a földbe fúr le, gyermeki derű helyett a drámai helyzetek mestere. A tragikum Uz Bencében is erősebb, mint a helyzetkomikum. Kár, hogy néha annyira feszíti a húrt, hogy finom üveghangok helyett, vonója a levegőben mozog.

Még egyszer: ha Nyirő kerülte volna az erőszakolt helyzeteket, ha saját tehetsége, elbeszélő kedve szerint írt volna, ha sorsára és természetes ösztönére bízta volna Bencét, sokkal erősebb, igényeiben is helytálló könyvet teremthetett volna. Az alteregó így versenyében sokszor groteszkül hat, a törekvés és a szándék pedig Nyirőhöz nem méltóan szánalmas.