Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

Aleksandar Vidaković: Marin Sargo (Naša knjiga. Geza Kon, Beograd, 1936)

Történelmi regényt írni ma, amikor az utóbbi esztendőkben majdnem minden jelentősebb európai elbeszélő a történelmi és szellemi evolúció múltját bányássza, hogy belőle nagy emberek, utatmutató géniuszok sorsát kiragadva, a kultúrhistórikus módszerével, és a pragmatikus elbeszélő kedélyével formáljon belőle életrajzi regényt, súlyos tehertétel. Még súlyosabb feladat ez mai jugoszláv író számára, aki nemzete irodalmában alig talál elődökre, jelentősebb történelmi regényekre, ellentétben a szomszéd népekkel, amelyek oly történelmi regényírókra mutathatnak, mint a cseh Jirásek, az újabbak közül: Jaroslaw Durych; a magyar irodalomban: Kemény Zsigmond, Jósika Miklós és a maiak: Móricz Zsigmond, Makkai Sándor, a románoknál pedig: Negruzzi.

Aleksandar Vidaković, akinek eddig nyílt szemmel, minden európai jelenség iránti fogékonysággal megírt, elsősorban a mai angol művelődés anyagi és szellemi válságával foglalkozó nagyobb tanulmányait, előkelő publicisztikai írásait ismertük, Marin Sorgo címen, a XVI. századbeli dubrovniki köztársaság életéről írott nagy regényével a jugoszláv történelmi regényírók sorába lépett, abba a sorba, amelyen eddig kevesen jártak. Tudunk névrokonáról, a Novi Sadon és Pesten élt Milan Vidakovićról, akinek regényei túltengve romantikától, pátoszos kalandosságtól, a nagy Vuk kritikai telitalálatának voltak hálás céltáblái. Sterija Popović történelmi elbeszélései már a korai realizmus eszközeivel íródtak, azzal a biztos hatással, amely történelmi színműveit kora legjelentősebb sikereivé tették. Jakob Ignjatović regénye Brankovič Györgyről nagy történelmi freskóul íródott, amely a Koszovo Polje-i ütközet utáni tragikus, heroikus idők eseményeit akarta megörökíteni, azonban töredékül maradt. August Šenoának, a horvát „Jirásek”-nek történelmi regényei már szociális témákat érintenek, és a szlovén Johan Tavčar történelmi hátterű, színes elbeszélései kultúrfilozófiai tépelődésekbe merülnek. Az új jugoszláv irodalom legjelentősebb „regénye” tulajdonképpen a néhány évvel ezelőtt Londonban elhunyt Čedo Mijatović Brankovič Györgyről írott történelmi életrajza, amelyben mindvégig regényírói feszültség, messze kicsengő lélektani akkord rezdül. [440]

A Marin Sorgo a dubrovniki köztársaság dicső múltjának csodálataiból, az ősi falakat övező hegyek és a hatalmas bástyákat mosó mélyenkék tenger ölelkezéséből elénk táruló felejthetetlen tájképből fakadt, s az író, amikor majdnem két év hangyaszorgalmával a dubrovniki gazdag levéltár évszázados foliánsaiból hőse életét, korát, embereit, harcait kiásta, tulajdonképpen úttörő kultúrmunkát is végzett, hisz regénye minden apró mozzanata megdönthetetlenül hű korrajz, egyben értékes filológiai tanulmány is. (A régi dalmáciai tájszólás kivesző értékeit menti regényébe.) A háttér a XV. század elmerült világa megelevenítése, a ma is pompázó Stradun benépesítése, a „Knježev dom” és környéke múltba élése, s amíg a regényt olvasván róttam Dubrovnik utcáit, hűen követhettem a mese minden mozzanatát, az író biztos látásának minden rebbenését. Szinte hőseivel éltem, ami a regény igaz történelmiségének legőszintébb dokumentuma. A regény az elmúló középkor török–nyugati harcai közepette élő, új értékeket kereső reneszánsz embernek, Marin Sorgónak élete, aki a középkor személyiségfeloldó alázatával szemben a szabad ember lendületére, minden szépre, igazságra szomjazó lelke üdeségére mutat. A török félhold és a kereszt összeütközésében, Konstantinápoly sarcától sínylődve, Róma szellemétől áthatva él a kis dalmát köztársaság, körülötte városkák, Velence hűbéresei, a falak mögött pedig hozományra éhes patríciusfiókák, hivatalnokok, kereskedők, naplopók, jobbágyok, akiknek életzsivajából a minden történelmi regény íróját fenyegető kész sablon: a pártharcok, az éhínség is feltör. Vidaković nagy érdeme, hogy ez a sablon sokhelyt új életet ad a történelmi keretnek, új motívumokat, így a szerelmet is, amely a spanyol-zsidó Judithot Marin Sorgohoz fűzi. A dubrovniki alázatos katolicizmus és a menekült zsidók gettójából, a kanyargós Žudioška ulicából kinőtt csodás virág a letűnt kor faji problémáját érinti, amely, ha fajvédelmi törvények és rendeletek nélkül is, a tizenhatodik században sem volt ismeretlen. Az éhínségből az író parasztlázadást formál, a feltörő parasztság szociális nyomorának első jelentkezését, tehát a társadalmi harcot a nincstelenek és a régi kiváltságokból élősködő gosparik között. Faji ellentét és nincstelenek lázadása… mint látjuk, néhány száz év alatt alig történt némi változás.