Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

A regény azzal kezdődik, hogy Kurátor Zsófi, a majdnem gyerekasszony, váratlanul özvegységre jut. De alig telik el néhány hónap, már erőltetnie kell az eszét, hogy az urára visszaemlékezzék. Pedig gyászolnia kell, mert ezt parancsolja a falu mindennél erősebb, íratlan törvénye: a szokás. Nemzedékeken át így volt, most is így kell lennie. Még akkor is, ha az ember lelke kifelé van a gyászból. Kurátor Zsófi pedig ott tart. Legalább a látszatot akarja hát megőrizni, hogy a falunak ne járjon a szája. Csakhogy a falunak semmi sem elég. Mindig talál kivetni, kifogásolni valót. A sok pusmogás és szóbeszéd végre addig viszik a túlérzékeny és büszke asszonyt, hogy elidegenedik és elzárkózik mindentől és mindenkitől, s hogy csak a gyásznak él.

Ez a regény.

Mikor olvasni kezdtem, úgy voltam vele eleinte, mint valamikor a nagy oroszok regényeivel: nehezen haraptam bele, mert szürkén indult. Akár amazok, az életről szólt: az egyforma, kevés örömű, s még kevesebb eseményű hétköznapokról. Előbb meg kellett szoknom a könyv levegőjét, de mikor ezen túl voltam, s olvasáshoz melegedtem, akkor sem faltam az oldalakat, a regény nem engedte, keményen fogott, tempót parancsolt. A hétköznapokat nem lehet habzsolni, élni kell őket. Azért rakódnak le súlyosabban, maradandóbban, mint a gyorsan pergetett események. Pedig az író ily belső életű hétköznapokon növeli elmúlhatatlan regényalakká Kurátor Zsófit. Ezért kellett már az első oldalakon megütni a szürke hangot, s véges-végig tartani. Csak a lassan őrlő szürke színben, az élet legigazabb színében válhatott a fiatal özvegy azzá, amivé lett: a falu nagy, téli éjszakájában kiemelkedő, fekete temetőszoborrá. A mozdulatlanságában örök falu került itt szembe egy túlérzékeny, hajthatatlan parasztasszonnyal, s ezer hajszálvékony csatornán át úgy elrágta életgyökerét, mint a trópusi hangya a fákét. Az asszonynak életre való jogáról kellett lemondania, hogy megmaradjon, és betölthessék a törvény, de megmaradt, s pusztulásában is diadalmaskodott, a gyász elrettentő, élő jelképeként fölébe nővén saját falujának, mintha csak azt mondaná: íme, itt vagyok, vegyetek, ilyennek akartatok! – Kurátor Zsófi nem őrült, csak rögeszme megszállottja. S hány ilyen megszállott bolyong falvainkban felfedezetlenül, élő halottként? [437]

Régóta vártam, hogy valaki megírja a magyar falu igazi életét, de eltérően a szokástól, az egyforma, kevés örömű eseménytelen hétköznapokba beleágyazva. Arra az életre voltam kíváncsi, melyet nem tarkít és vigasztalgat a mesemondó képzelet a fordulatok gazdagságával, s mely oly lassan nő és formálódik, hogy észre sem vesszük, mikor lett a vetésből ringó aranykalászos, a csemetéből terebélyes fa, s egy nemzedékből: jajtalan temetőlakó. Oly regényt vártam, melynek végén magunk is utána roskadjunk a tovaszállt időnek. S közben Thomas Mann nagy családregényeire gondoltam parasztmásukra áhítozván magyar vonatkozásban. Ekkor került kezembe Németh László parasztokról írott könyve.

Elcsodálkoztam, hogy neki mert vágni a szürkeség végtelen óceánjának: a falusi hétköznapoknak, s nem kevésbé, hogy véges-végig tartani tudta a hangulatot egyszer sem ingatván meg a regény folyamatos egységét. Az alkalmazott módszer: a lélekelemzés nem lepett meg, mert a regény kívánta, mintahogy kívánta érzésem szerint a stílust is, ezt, a falusi szólamkincset bele-beleszövő, s mégis magasan tartott, képzeletgazdag nyelvezetet, mely érdeklődésünkbe tudta emelni a színszegény, s jóformán csak belső történésű hétköznapokat. Ugyanez a stílus azonban meglepetést is hozott számomra: arról győzött meg, hogy hiába kedvező regényalkalom, hiába fejlett műízlés, az ihlet közreműködését a legerősebb írói tudatosság sem mellőzheti. Ha valaki tudatos író, Németh az, s ha valaki tud szerkeszteni, ő bizonyára, de a kiterveléstől a művészi teremtésig Németh nem egyedül tette meg az utat, hanem annak a múzsának a karjára támaszkodva, aki indulásának elején a haldokló Horváthné ágyához vezette. Csak őt is megfogta az idő: mélyebben hajtott fejjel jár.

Különös múzsa! Talán Illyésével és Kodolányiéval tart távolabbi rokonságot. Éppen dunántúliságánál fogva. De származási helyük közössége másban is megmutatkozik, érdeklődésükben s európaiságukban. Ez azonban mit sem von le magyarságukból. Németh László múzsája látszik a legidősebb nővérnek. Idegen tőle minden kiabáló szélsőségesség, a pátoszt éppúgy nem szíveli, mint a tragikus túllendülést. A valóság a talaja. A szertartásokat csak helyükön kedveli, s ha gyásza van, szívesebben húzódik a hallgatás kerítése mögé, minthogy bajával szomszédoljon, vagy éppen: hisztérikus sikoltásával felverje az egész környéket.

Németh László azt mondja a Tanu egyik régebbi számában, hogy Kurátor Zsófiról írván kétezer éves nővérére, Elektrára kellett gondolnia, mert mindketten a kötelességért (vagy egy indulatért) áldozták fel életüket. A hasonlat kézenfekvő, mintahogy alkotás közben ott kísérthetett a görög mintakép is, de Németh László magyarsága és valóságérzéke kiheverte a görög sorstragédiák lidércnyomását, s nem csinált Kurátor Zsófiból görög hősnőt. Számomra ő a mozdulatlan magyar faluban ítéltetett halálra, hogy beteljesedjék a törvény, s az ítéletet önmaga hajtotta végre. A tragédia gyökere tehát a magyar falu, a messze évszázadok hagyományai, s [438] ebből a mélységből magasodik ki Kurátor Zsófi a szürke arcú hétköznapok során monumentális regényalakká.

Mese és gondolat–gyümölcs és mag, e kettő fogantatásának a teremtés titkos törvényszerűségénél fogva egybe kell esnie, mert másként a mese rádobott köpeny marad, melyet lehajít a legelső szélnyomás, úgyhogy kemény csonthéjában fanyaron meztelenedik ki a gondolat. Nos, Németh Lászlónál, a gondolatok csillagászánál ikerfogantatásról van szó: a mese kínálta a gondolatot, s a gondolat tágította a mesét.

Falu- és parasztismeret. – Már ízelítőt kaptunk belőlük a Horváthné meghal c. novellában annak bizonyságul, hogy az író beidegzette elődei dunántúli falujának életét embereivel együtt. Hogy a regény alakjaiul létező modelleket használt fel, Németh László maga sem titkolja. De mily magasan felette áll emberábrázolásban a kulcsregények írótehnikusainak. Babits Cenci nénijében érzem ugyanazt az erős életízt, amit Kurátor Zsófiban. A szimbolikussá nőtt öregasszony alakjának megformálásánál szintén beidegzett személy lehetett a mintakép.