Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

A baráti üdvözlettel küldött felszólításnak baráti szívességgel iparkodom eleget tenni, bár egyelmással sehogy sem vagyok tisztában ezen irodalmi körlevéllel kapcsolatban. Azt megértettem, hogy a Kalangya ezen beszámolókat egyszerre adja közzé. Ebben az esetben – ha ugyan jól értelmezem az egyszerre való közzéadást – kevesellem mindannyiunk számára a két szedés oldalt. Mert hiszen, Istenem, nincs közöttünk egy sem, aki oly sokat tudna mondani önmagáról, hogy az elférjen három-négy sorban. És éppen ettől félek, hogy ezt ti is tudjátok, Szerkesztő uraim, s annyira belekalkuláltátok tervetekbe ezen gyengeségünket, hogy mindenkire külön-külön két szedési oldalát, terveztetek. Nehogy valaki még ennél is többet írjon, mi?! Bevallom, magam is sokallanám ezt a két szedési oldalt személyemre pazarolni. De hopp, álljunk meg! Ez a mondat már nem volt egészen őszinte. Bevallom az igazi okot. Mert nincs az az oldalszám, amit ne tudnék magamról teleírni, hiszen magamagáról ír így is, úgy is, aki tollat vesz a kezébe. De nem tartom célirányosnak, hogy a három kérdésre két oldalnyit feleljek. Ok: az önmagamnak feltett és feleletre váró kérdések egész garmada hever, rozsdásodik bennem. Olyan kérdések, melyekre minden felelet legalábbis egy novellát eredményezne.

Igaz, hogy egy sem lenne irodalmi beszámoló. De hát legyünk őszinték! Beszámolni csak alapos, kitartóan, tervszerűen, teljes odaadással elkövetett munkásságról lehet és illik. Én pedig, sajnos, csak irigyelni, de már követni nem tudom azon jugoszláviai magyar írókat – ha vannak –, akik alaposan, kitartóan, tervszerűen és teljes odaadással írogatnak. Ahogy én ismerem anyagi körülményeiket, bizony édes kevés akad ilyen!

Valahol azt olvastam, hogy a magyar írók szegényes anyagi körülményei voltak részben előidézői annak, hogy a magyar novellaírás arra a nívóra jutott, amelyen áll. A magyar novella sajátos műfaj: leginkább novella az egész világon!

Kevés, de nekem nagyon fájó kivétellel személyesen ismerem a jugoszláviai magyar írók mindegyikét. Legtöbbnek az anyagi körülményeit is. Meg is értem hát, hogy regénnyé bővíthető témáik nagy része novellává zsugorodik össze. Mert bizonyos biztonság, a jólét, gondnélküliség vagy betyáros „minden mindegy” legényélet kell talán ahhoz, hogy az ember leüljön regényt írni. Megengedem, lehet még egy eset is: regényírónak kell lenni! Nekem ugyan szent a hitem, hogy minden regényíró novellán kezdte, csak amikor már nagyon jól ment neki: regény lett a novellából!

Nálam pedig most kezd beütni…, na nem a jólét, sem a biztonság, sem a gondnélküliség, a betyáros legényélet ellen háromszorosan biztosítva vagyok a párom és két csemetém által, de ismétlem, most kezd beütni nálam is a jobb világ! Mától kezdve eddig egész napomat igénybe vevő elfoglaltságom a nyári szünidőre való tekin[434]tettel napi két órával megrövidül. Ez azt jelenti, hogy ha még a nyarat sem töltöm Isten szabad ege alatt, hanem beülök a szobába pótolandó eddigi, akaratomon kívüli mulasztásaimat, még lehet a regényemből valami!

Mert hogy az első kérdésre térjek, igenis, dolgozom, illetve rövidesen elkezdek dolgozni egy regényen. A konkurencia vigasztalására teljes őszinteséggel megírom, hogy nem írtam még egy sort sem belőle.

Tárgya: a vajdasági magyar kultúrmunkás vergődő törtetése egész addig, míg mindent ki nem öl belőle, míg vissza nem rángatja, le nem teperi a vajdasági sár, a közöny, a vajdasági körülmények.

Lehet, hogy novellasorozat, lehet, hogy regény, lehet, hogy napló lesz egy másik, tervezett írásom, mely egy kis árva gyerek sírva nevető életének négy esztendejét fogja elmesélni.

De hogy szigorúan a kérdésre feleljek, mely abból áll, hogy min dolgozom jelenleg, hát könyörgöm, bevallom, hogy semmin!

Ennek a levélnek a kedvéért ugyan félbeszakítottam tegnap este kezdett novellámat, melynek címe: 089675. De holnap estére befejezem azt is. Úgyis csak este írhatok, miután reggeltől estig irodában vagyok kénytelen dolgozni.

Van egy rossz írógépem, azon írok. Így a szerkesztő urak nagy része azt hiszi rólam, hogy legalábbis másolatot küldök. Mert, hogy jó órában mondjam, el szokták fogadni, amit küldök. Lehet azért, mert ritkán háborgatom őket.

Ha jól emlékszem, pár sorral feljebb két regényről tettem említést. Minden bizonyosság kedvéért pótlólag kijelentem, hogyha novella lesz belőlük, nem én leszek a hibás.

Mik az irodalmi terveim?

Három könyvem jelent meg eddig. Egyikre sem fizettem rá. Hasznom sem volt sok egyikből sem, de ahogy értesültem másoktól, mifelénk könyvet kiadni házalás nélkül, és veszteség nélkül eladni: siker. Volna most egy kötetre való novellám. Úgy ötezer dinár kellene hozzá, meg valaki, aki eladja. Állítólag vevőt lehet találni, csak keresni kell. De ehhez nem értek. Ennek a kérdésnek megoldása lenne személyemet legközelebbről érdeklő irodalmi tervem. De ha ez probléma az én számomra, probléma másnak is! Tehát magától adódik a Kalangya számára a kérdés, illetve kérelem; tessék állandó rovatot tartani megoldásra váró problémáink számára, s e rovatban legyen az első téma: mit lehetne és kellene csinálni a vajdasági magyar könyvkiadás megvalósítása tárgyában?

Én voltam a Szenteleky Társaság titkára. Még büszke sem lehetek rá, hiszen semmit sem csináltam. Egy gyűlésen sem vehettem részt, tehát azt mondhatnám, sem a koraszülésnek, sem a korai halálnak oka nem vagyok. De mortibus nil, nisi bene! Csak könnyes szemmel nézek Szenteleky arcképére, és magam előtt látom, hallom, amint halk, de meggyőződéssel telt hangon magyarázgatta nekünk: irodalmi társaság nélkül elalszik a láng! Nagyon reális volt az el[435]gondolása, most látom, amikor a Vitkovics Társaság megalakítását javasolta! Ma ott tartunk, hogy egymásról s közös ügyeinkről csak hébe-hóba hallunk egy-két szót. Még nagyobb baj, hogy megszűnt az írók egymás közötti levelezése, ami, ha nehézkesen, ha primitíven is, mégis pótolta az irodalmi társaságot. Legalább, is irodalmi társalgás volt! Van vagy száz féltve őrzött levelem. De ki ír, és ki válaszol manapság? Itt adódik a Kalangya számára a második ankét terve: mit kellene, mit lehetne tenni a vajdasági irodalmi társaság megvalósítása ügyében?

A harmadik irodalmi ügy, mellyel kapcsolatban terveim lennének, de mely ügyben szintén az ankét rendezését tartanám ildomosnak és hasznosnak: a mindinkább ritkuló irodalmi esték ügye.

Személyemben nincs okom panaszra e téren, mert nagyon sok helyen tartottam felolvasást, de éppen ezért jogom van állítani, hogy a jugoszláviai magyar irodalom életének, életességének fokmérője, az iránta való érdeklődés felébresztésének leghatásosabb eszköze: a felolvasóesték rendezése. Kedves Kalangya, ím itt a harmadik ankét mielőbb megtárgyalandó kérdése!

„Előszeretettel” semmit sem olvasok, mert Simonyi Zsigmond szerint „előszeretettel” olvasni tilos! Különös örömmel olvasom a kisebbségi irodalmat, szeretem a szociológiát, élvezem, szívemből, őszintén és hálával olvasom a humoros írásokat, de jól esik az elérzékenyülés is.