Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

Regényen dolgozom. Nagy szeretettel, ha szabad ezt a kifejezést használnom: fiatalos ambícióval. Szeretném benne a kisváros keresztmetszetét adni úgy, ahogy a háború előtt és utána magam előtt [432] láttam. Azon vagyok, hogy régi és új emberek keljenek életre a tollam alól, akikről csak most, írás közben látom: milyen érdekesek, és mennyire le tudják kötni a figyelmemet. Szeretném, ha az olvasó majd megosztaná velem ezt a meleg érdeklődést. És ebben van talán a mai regény nyitja: éleszteni, mindig csak éleszteni a mostani küszködő, fáradt olvasóközönség kíváncsiságát és ekképpen ezer bajból, legalább az olvasás tartamára kivezetni idegen ismerősök változatos világába. Nehéz feladat ez az itt élő magyar író részére. A mindennapi kenyérkereset mázsás gondja ráakaszkodik a képzelet szárnyaira, és mindig újból földhöz sújtja. Legtöbben közülünk éjszakai nyugodalmunkat áldozzuk fel az írás lehetőségéért, és meg akarjuk valósítani azt, ami majdnem lehetetlen: hogy lelkesedésünk repülőgépével áttörjük magunkat ezer gomolygó bajunk felhőin – a látomások napfénye felé. És mégis megkíséreljük minden közönyön át, sivár, légüres rétegeken keresztül, igyekszünk a magasba. – De nem akarok panaszkodni, hiszen az írás, mint minden más művészet, a legnemesebb öncél, és nincs boldogítóbb mámor, mint az alkotás negyven fokos láza. Ezt érzem most minden nap, mialatt idegen világba révedt tekintettel szívem drága alakjait idézgetem magam elé. A papiros pedig egyre fogy a tollam alatt, és én szövögetem játékos kedvteléssel regényem szálait. Nem kérdezem, miért, nem kérdezem, hogy kinek. Talán egykor a bánáti akácok világában is kisarjad a megértés mosolygó virága. Talán egykor reggelre kelve a lelkek zárt szirmú bimbója is kinyílik, és felénk fordul, felénk, az itt élő írók kicsiny, lelkes, jobb sorsra érdemes csapatjára.

Hogy milyen irodalmi terveim vannak? Egyelőre csak a regényem messze horizontjáig látok. Nagy út ez odáig, és gyarló ember ne nézzen a késő jövendők ködén túl. Ha önmagam csak félig meg leszek elégedve munkámmal – amire örökös, kínzó tépelődéseim mellett alig van kilátás –, valószínűleg nyomban új regény írásához fogok. Az írás idővel olyan szenvedéllyé válik, mint a morfium élvezése. És ha a nagy tervek nem válnak be, úgy a csalódott, mindenből kiábrándult író – novellát ír.