Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

Menekülő ember címmel testileg is a befejezés előtt áll három kötetre tervezett regényem első kötete. A következő két kötet: A céltalan ember és Egyedül. És csak ezek után lehetne szó arról, hogy olyan, irodalmunkban valóban az építés melegével forrasztó írás jöjjön, amiben mindenki megtalálná a maga természetes igazát. Tulajdonképpen harcolni akarok ezekkel az írásokkal. Jószándé[431]kú és tudatosan kitervelt hazugságokat megmutatni: de könyörtelenül. Nekem nem kell a megbocsátás! A meggyőződést sohasem kell megbocsátani: az vagy él, vagy elbukik! De mind a két esetben becsülettel. Szerencsém van, mert nyugodtan gondolkodhatom a dolgok fölött, és van hozzá erőm, mert megjártam azokat a mélységeket, amelyek fölé az új ember őszinte műveltsége boltozódik majd. Reszketek a megilletődéstől, hogy már eddig is adhattam ehhez a boltozathoz néhány kis vonalat, amelyért soha szégyenkeznem nem kell. Mert a felelősség óriási! Itt nem dzsessz-fogásokról van szó, hanem arról az összefüggésről, amit a dzsessz mindig megtagad: a lélekről! Arról van szó, hogy nem szabad, és nem is lehet meghalni. Ez az a költészet, amelynek valósága szebb az áramvonalas autónál, messzebb hallatszik a rádiónál, és melegebb a festett szemöldökű szegénység ájult szomorúságánál. A felelősség nélküli műkedvelés irodalmi határait ki kell terjeszteni nemcsak a kendőzetes dzsessz-irodalomra, hanem arra az apacskendős szólamirodalomra is, amely a személynélküliség sötétségében folytatni akarja a céltalanság „panoptikum”-irodalmát.

Élő irodalmat akarok! Aminek gyökere van, múltja és jövője. Háború volt, amelyben részt vettem és előtte huszonhárom évem, utána pedig megfigyelője lehettem azoknak a fordulatoknak, amelyekben a „ma” kavargott. Ahhoz a „nemzedékhez” tartozom, amely a civilizáció programjait szívközelségből szenvedte meg. És éppen ezért, közel az ötven évhez, húsz évnél fiatalabb szívvel hiszi a meg nem tagadott életet. És ezért az én „nemzedékem” az a bizonyos örök nemzedék, a hit nemzedéke. Az én nemzedékem töltötte meg ifjú, boldog vérével a háború lövészárkait, az ő meleg egészsége fagyott meg Szibériában, ezek a vakok, a némák, a kéz- és láb nélküli rokkantak, ezek haltak meg harminc és negyven között, és kevesen érik meg az ötvenet, és ezek azok, akik mindenből kitagadottak lettek… akik mindent elvesztettek! És sajátságos: ezek azok, akik legkevesebbet panaszkodnak, ellenben mindenütt ott vannak – ahol az élet: él!

Ezekről szól az én regényem. Ezekről szóltam eddig, és minden szavam az övék marad. Mert ők soha sem halnak meg…

Ennek a nemzedéknek az írói: Reményik Sándor, Tamási Áron, Nyirő József, Babay József, Terescsényi György, Áprily Lajos, Makkai Sándor…

Ők az új magyar költészet, amelynek van Európát hivő humanizmusa, és egyéni becsülete.

Szavahihetősége!