Adattár-kereső

az adattár-kereső a megadott kulcsszóra keres az adattárban:
települések, intézmények, kronológiák, bibliográfiák, könyvek,
dokumentumok, folyóiratok, drámatár, képzőművészeti tár

Könyvek, dokumentumok

Vissza
Műfaj: Művelődéstörténet
Világsarok +

Világsarok +



Szerző(k): Balázs Attila

Sorozat: Vulkáni Helikon
Megjelenési adatok: zEtna
Zenta, 2011
Tárgyszó: Művelődéstörténet, irodalom, képzőművészet,
ISBN: 9788684339593
Leírás:
A zEtna egyik budapesti könyvbemutatóján tettem szert a Világsarok második kötetére (az a + a címben ugyanis erre utal). Szeretem a zEtna könyveit, tulajdonosa komolyan veszi munkáját, válogatásban, kivitelben, szöveggondozásban (most pl. elbizonytalanodom az előszó tányérricája láttán – én egy r-rel írnám:).
Aztán a könyv valahogy elkallódik az utóbbi hónapok zűrzavarában, most, költözéskor kerül csak elő, amikor is kiderül, hogy az írások rövidsége miatt éppen a pesti életmódhoz alkalmazkodó olvasónak való (pont egy-egy szöveg végére lehet jutni, míg az ember a metrón ül, vagy a vízvezeték-szerelőt várja, és már rá se bír nézni a kipakolandó dobozokra), no meg a zsebbe illő formátuma miatt is kiválóan alkalmas arra, hogy az ember mindenhova magával vigye.
Mi tagadás, nem olvastam még soha ilyen jellegű írásokat az egyébként ismerős szerzőtől. Kis túlzással mondhatnám azt is, azóta ismerem a szövegeit, amióta olvasok: fölsős voltam az újvidéki Nikola Tesla Általános Iskolában, amikor a magyar önképzőkör egyik vendége a Cuniculust megíró fiatal Balázs Attila volt. A Kinek Észak, kinek Dél regényét pedig már én vittem be hallgatóimnak. Most, ahogy végiggondolom regényeit, rájövök, mintha a Világsarok + szövegeit is több minden összefűzné annál, semhogy pusztán esszék, interjúk, jegyzetek, rádiós kommentárok és internetes naplók sorának minősítsem őket.
A Cuniculusszal kezdődik ez a könyv is (Cuniculus Vitae – bevezető, nyúlcombbal), és Orcsik Rolandnak a Kalligram számára készült interjújával, a Kinek Észak, kinek Déllel zárul, mintha az első és az (eddig) utolsó regény adna keretet ennek a kötetnek is. Minden szöveg belesimul a Balázs Attilától megszokott nyelvezetbe, hangnembe, lazaságba: különösen interjúi esetében üdítő a fölösleges körök hiánya, a lényegre törő, mégis egyéni kérdések sora az általa készített darabokban, és a kérdező nem egészen up-to-date ismereteit ironikusan helyrerakó válaszok a vele készültekben. Az Irodalmi Újságon kondicionált fülem szinte hallja jól ismert középzárt ë-it.
Nemcsak az egyértelmű életrajzi párhuzamok (Újvidék, a Telep, az emigráns lét) kötnek össze a szerző szövegeivel, de szinte mindegyikben ráakadok egy-egy mozzanatra, amit nagyon magaménak tudok érezni. A gyerekkor tanyájának általam soha meg nem élt, de nála annyiszor olvasott motívuma; Szenteleky árva, bús, poros Bácskája; a sympós körökben szállóigévé vált „ártatlan, mint magyar költő a háztetőn” Sziveri-kalandból lepárolt keserű rezignációja.
Aztán hirtelen ott jön velem szembe maga a Nyúl, Harry Armstrong! Updike-ról én kizárólag szuperlatívuszokban tudok beszélni, így csak örömmel tudom nyugtázni, hogy Balázs Attila is ezt teszi. John Updike egyike azon kevés íróknak, akiket többször is újraolvastam, és 16 évesen is jó volt ezt tennem, meg most, negyvenen túl is – miközben most már látom, hogy mit sem értettem (érthettem) belőle tizenévesen.
Masszívan irigykedem, hogy ezek szerint személyesen találkozott Rushdie-val, hiszen a Sátáni versek a másik, sok mindent meghatározó irodalmi élményem.
No meg Tama Janowicz és B. E. Ellis! Annak idején a zágrábi Quorumban olvastam Janowicz első szövegeit a fiatal amerikai írók tematikus blokkjában, és határozottan emlékszem, ekkor gondoltam először arra, hogy úgy tűnik, nincs még minden veszve, ha születnek még ilyen szövegek, és ilyen fordítások, akkor van miért irodalommal foglalkozni az én nemzedékemnek is. Ellis meg, nos hát, Ellis… – nem is értem, miért nem volt számomra eddig teljesen egyértelmű, hogy róla a sok fanyalgó győzögetése helyett Balázs Attilával kéne társalognom.
De a nem fenegyerekekről is tud úgy írni, hogy kár kihagyni: Radnóti angol műfordítójáról, az indián Cseh Tamásról, Penovác Endre pipacsairól, a camdeni piacról és végül, de nem utolsósorban az F. J.-vel tett autóstoppos kalandról. A Literának írt netnaplói egyike-másika pedig – szembe menve a magyar sajtó szellemi-szakmai kondícióival – a tapasztalat és a fikció közötti társtalan, köztes műforma, a tárca kiváló példányának is beillik.
Olvasóként számítani kell a regénnyé összefűző szálra (kinek-kinek más lesz az a szál), a kísérteties déja vu érzésre (legalábbis némi balkáni gyökerekkel rendelkezőknek), és a Balázs Attila-féle cinikus humorra. Olvassunk Balázs Attilát, hátha kiderül az is, mitől menő Márai.
Rajsli Emese

Frissítés időpontja: 2012-02-06